Amikor elkészült, Jacinta felvarrta a kis keresztet a bélésre.

– Most már tényleg úgy néz ki, mintha anyám készítette volna – mondta.

Gabriel szomorúsággal érintette meg a hímzést, ami megerősítette gyanúját.

– Gyermekotthonban nőttem fel – vallotta be végül. – Nem ebben… ezt mondtam mindenkinek évekig.

Jácinta rámeredt.

– És mi az igazság?

Gabriel mély lélegzetet vett, de mielőtt megszólalhatott volna, egy villámcsapás világította meg az utcát. A tér túloldalán egy alak látszott Ramiro boltja mellett.

Gábriel elfújt egy gyertyát.

– Figyelnek minket.

Másnap reggel Jacinta megértette, miért. Egy fotó jelent meg a helyi újság Facebook-oldalán, amelyen Gabriel 5:48-kor távozik a műhelyből. A képaláírás arra utalt, hogy a San Gabrielnek nyújtott adományok egy tisztességtelen kapcsolat leplezését szolgálják, és hogy Jacinta „szívességet” kap egy üzletembertől, miközben nem hajlandó fizetni a lakbért.

Ramiro megosztotta a bejegyzést.

Aztán az unokaöccse megosztotta.

Dél előtt már keringett a környékbeli csoportok között.

Gabriel tisztázó választ szeretett volna adni, de Jacinta ezt nem volt hajlandó megtenni.

– Ha kiállsz a védelmemre, azt fogják mondani, hogy azért teszed, mert a szeretőd vagyok.

– És ha azok lennénk, az igazolná a megalázását?

Jácinta nem válaszolt.

A seb mélyebb volt. Nem arról volt szó, hogy csak képzelődtek egy románcról, hanem arról, hogy ő ismét az a nő volt, akin mindenki kinevetett.

Ugyanezen a napon megérkezett a bérleti szerződés hivatalos felmondásáról szóló értesítés. Ramiro volt a tulajdonos, és a havi szerződés lehetővé tette az előzetes felmondást. Jacintának nyolc napja volt a kiköltözésre.

Gábriel elolvasta a dokumentumot.

– Tudok neked másik helyet szerezni.

– Nem kérek még egyet.

– Ezt meg tudom venni.

— Sokkal kevesebb.

– Jácinta…

– Ne csináld az életemből egy újabb számlát a te életedből!

Gábriel összeszorította a száját, és elment.

A következő 24 órában eltűnt a városból.

Eközben Ramiro fokozta a nyomást a San Gabrielre. Levelet küldött a kuratóriumnak, amelyben azt állította, hogy a gyermekotthon lejárt egyenruha-fizetéseket halmozott fel, és perrel fenyegetőzött.

Doña Chayo régi számlákat keresett, és valami még rosszabbra bukkant: Ramiro 3 éven keresztül nagyobb összegű egyenruhákat számlázott ki, mint amennyit leszállítottak.

– Azt írja, hogy 42 pár nadrág volt – mormolta Jacinta. – Abban az évben 27 gyerek volt.

– És itt 35 kabátért kért el pénzt. Mi 20-at kaptunk.

Számlákat, nyugtákat és regisztrációs listákat őriztek meg. Ezek önmagukban nem bizonyítottak bűncselekményt, de elegendőek voltak a nyomozás megindításához.

Másnap Toño kék kabátban érkezett a műhelybe.

– Elmész innen?

Jácinta megpróbált mosolyogni.

—A műhely utcát válthat.

– De a gép nem fog ugyanúgy hangzani.

A fiú előhúzott egy régi fényképet a zsebéből, egyet egy San Gabriel-i fotóalbumból. Több gyereket ábrázolt a zöld kapu előtt. Az egyikük, körülbelül kilenc-tíz éves lehetett, egy túlméretezett szürke kabátot viselt.

Jacinta az ablakhoz tartotta a fényképet.

Az arca gyerekes volt, de a szemek összetéveszthetetlenek voltak.

Gábriel.

A hátulján egy 29 évvel ezelőtti dátum és két szó állt, Doña Chayo tollából: „Gabriel L.”

Jácinta a gyermekotthonba rohant.

Doña Chayo nem próbálta tagadni.

– Négyéves korában érkezett ide. Senki sem jött vissza érte.

– Ismerte őt az anyám?

Doña Chayo lehunyta a szemét.

– Az édesanyád gyerekruhákat javított, pont mint te. Gábriel elszakította az egyetlen kabátját, amikor átugrott a kerítésen. Egész éjjel sírt, mert azt hitte, elveszik tőle. Az édesanyád ingyen javította meg, és egy keresztet húzott rá.

Jacinta érezte, hogy elgyengülnek a lábai.

– Miért nem mondta el nekem?

– Mert még mindig szégyelli, hogy ő volt az elhagyott gyerek.

Mielőtt válaszolhatott volna, megszólaltak a templom harangjai. Egy fiú rohant be.

„Doña Chayo! Ramiro éppen kihozza a dolgokat a műhelyből. Azt mondja, holnap üresen adja át.”

Jácinta kilőtte magát.

Mire megérkezett a térre, két hordár már elhelyezte az asztalát, a dobozait és a próbababáját a járdán.

Ramiro az Énekesre mutatott.

– Az is.

Jacinta a gép előtt állt.

– Ha hozzáér, hívom a rendőrséget.

Ramiro hangosan felnevetett.

– És hová tervezel varrni? A tér közepére?

Toño ekkor megjelent kék dzsekijében, és megállt Jacinta mellett.

Aztán megérkezett Doña Chayo a számlákkal.

Aztán 3 anya a faluból.

És végül egy autó fékezését hallották a kioszk előtt.

Gabriel egy közjegyző és egy pueblai riporter kíséretében érkezett.

Az egyik kezében egy mappát tartott.

A másikon a régi szürke kabát, rajta Jácinta anyjának keresztjével.

3. RÉSZ
Ramiro elnémult, amikor meglátta a közjegyzőt.

Gabriel anélkül szelte át a teret, hogy előbb odament volna Jacintához. Megállt a kíváncsiságból már összegyűlt szomszédok elé, és felemelte szürke kabátját.

– Mielőtt újra pénzről, szívességekről vagy szégyenről beszélnél, hallanod kell, mit titkoltam majdnem három évtizeden át.

Először remegett a hangja, de nem hagyta abba.

– San Gabrielben nőttem fel. Négyéves koromban otthagytak a kapujuk előtt. Ott aludtam, ott jártam általános iskolába, és ott tanultam meg dolgozni, mert 18 évesen csak a ruháimmal kellett elmennem. Ez a kabát volt az egyetlen dolog, amit az enyémnek éreztem.

Kifordította a bélést. A folt még mindig a helyén volt. A sarokban a kék kereszt megtartotta a formáját, annak ellenére, hogy a cérna kifakult.