1. RÉSZ
Épp akkor tört ki a nevetés, amikor Leonor Salgado átadta az árverezőnek az egyetlen földterület tulajdonjogát, amelyet halott férje után hagyott hátra.

A chihuahuai San Jerónimóban található aukciós raktár tele volt farmerekkel, kereskedőkkel és családokkal, akik azért jöttek, hogy megvegyék a bankok által lefoglalt földeket. Leonor a fal közelében állt, kezét egy sárga boríték fölé kulcsolva, egy olyan régi barna ruhát viselve, amelynek bal ujján három folt volt.

Camila Arriaga, a régió egyik leggazdagabb farmerének lánya, tetőtől talpig végigmérte.

– Tényleg így jött? Ez a ruha inkább varjak elriasztására való, mint árverésen való részvételre.

Többen hangosan felnevettek.

Leonor lesütötte a tekintetét.

Nem azért, mert szégyellte a ruhát, hanem azért, mert abban a borítékban volt a 14 hektáros birtokról szóló okirat, amelyet férje, Julián Salgado hagyott rá, amikor hat hónappal ezelőtt meghalt.

280 000 pesóval tartozott a banknak, a teherautója nem indult be, és a ranch kútja hónapok óta egyre kevesebb vizet adott. Az ingatlan eladása tűnt az egyetlen módnak arra, hogy elkerülje a behajthatatlan adósságok gödrösödését.

Aztán egy szék a földre esett.

Minden változott

Mateo Barragán, négy szarvasmarha-tenyésztő farm és Észak-Chihuahua egyik legnagyobb húscsomagoló üzemének tulajdonosa felállt.

A férfi szinte soha nem avatkozott bele mások vitáiba. Ezért állt be olyan gyorsan a csend.

—Távolítsa el a tartalmat

Az árverező pislogott

– Don Mateo, már regisztráltuk a tételeket.

—Ez a szám

Leonor kézírására mutatott.

Kamilla abbahagyta a mosolygást.

Máté az özvegy felé lépett.

– Mi van még abban a borítékban?

Leonor a mellkasához ölelte.

– Semmi köze hozzád.

– Akkor nincs oka remegni a kezének.

Felnézett.

–Reszketek, mert az elmúlt 3 napban férfiak ólálkodtak a házam körül.

Mateo arckifejezése megváltozott.

A morajlás végigfutott a szobán.

Leonor elkövette azt a hibát, hogy túl sokat mondott, de már túl késő volt.

Három nappal korábban, miközben korhadt deszkákat emelt ki Julian régi pajtájából, hogy eladható szerszámokat keressen, egy rozsdás fémlemez dobozra bukkant a padló alatt elrejtve.

Bent levelek, topográfiai térképek másolatai és egy sima, fekete kő volt, amelyen ezüstcsillag volt.

A leveleket Rogelio Barragán írta alá.

Máté atya.

Egy férfi, aki 29 éve eltűnt.

Szinte minden lapon ismétlődött egy mondat:

„A Grand Canyon vize nem azokhoz tartozik, akik elkerítették a völgyet. Azokhoz a családokhoz, akik belőle élnek.”

Leonor még soha nem hallott a Grand Canyonról.

Még kevésbé értettem, miért rejtette el Julián azokat a dokumentumokat.

De másnap reggel, miután megtalálták őket, két idegen jelent meg a tanyájukon.

Azt mondták, elveszett marhákat keresnek.

Aztán megkérdezték, hogy pontosan mi van a pajta alatt.

Leonor úgy döntött, hogy eladja a házat, és egy Deliciasban élő nővérével költözik el.

Máté kinyújtotta a kezét.

– Hadd lássam a kártyákat.

-Mert?

– Mert Rogelio Barragán volt az apám.

Leonor mozdulatlan maradt.

Egy közeli asztaltól felállt Octavio Arriaga, Camila apja és a San Jerónimo környékén több ezer hektárnyi föld tulajdonosa.

„Ne csináljon ebből cirkuszt. A hölgy kétségbeesett. Valószínűleg talált néhány régi papírt, és azt hiszi, hogy pénzt érnek.”

Mateo lassan felé fordult.

– Akkor nem kell aggódnod amiatt, hogy elolvassuk őket.

Octavio alig egy másodpercig tartott, hogy válaszoljon.

De Leonor látta, hogyan szorítja össze az állkapcsát.

Kinyitotta a borítékot.

Elővett az egyik tervrajzot.

Mateo kihajtogatta az asztalon.

Az arca elvesztette a színét.

A dokumentum patakokat, régi kutakat, vízelvezető vonalak és számos földalatti járatot ábrázolt piros tintával. Középen egy Colorado-kanyonként jelölt terület volt.

Lent egy jegyzet állt:

„Közösségi forrás. A kollektív hozzáférést a vagyonmegosztás előtt elismerték.”

Octavio előrelépett.

– Add ide.

Megpróbálta elvenni a térképet.

Mateo megragadta a csuklóját.

– Ne nyúlj hozzá.

A légkör jegessé vált.

Octavio visszahúzta a kezét.

– Nem tudod, mibe keveredsz bele.

Máté felbontott egy levelet.

3 sort olvasott el.

Aztán végignézett az összes jelenlévő farmeren.

– Apám dokumentálta, hogy több családnak is joga volt a vízhez, mielőtt ezeket a földeket egyetlen birtokba vonták.

Egy férfi hátul felemelte a hangját.

– Hogy érted ezt?

Matthew Octavianusra szegezte a tekintetét.

– Hogy évtizedekig valaki díjat számíthatott fel azért, hogy olyan vizet használhassanak, amelynek értékesítésére soha nem volt kizárólagos joga.

A szobában mormogás tört ki.

Octavio ököllel az asztalra csapott.

-Hazugság!

Matthew feltartott egy másik kártyát.

–Itt az áll, hogy Rogelio bizonyítékot vitt a Nyilvános Nyilvántartásba, és panaszt kívánt benyújtani.

Leonor elolvasta az aljára írt dátumot.

Borzongás futott át rajta.

– Ez 9 nappal az eltűnése előtt történt.

Máté nem válaszolt.

Egész életében azt hitte, hogy az apja önként ment el, magyarázat nélkül hagyva őt és az anyját.

Azok az újságok más történetet meséltek.

Octavio hirtelen a Leonor borítékjából kiálló fekete kőre pillantott.

És most először tűnt igazán ijedtnek.

— Hol találtad ezt?

Leonor kivette.

Az ezüst csillag visszaverte a fényt.

Mateo Octavióra nézett.

– Felismered őt?

Octavio hátralépett.

-Nem.

De már túl késő volt.

Leonor rájött, hogy hazudik.

Mateo eltette a leveleket.

– Hagyott Önnek valamilyen utasítást a férje a halála előtt?

Leonor felidézte Julián utolsó heteit, amikor beteg volt, túl gyenge ahhoz, hogy egyedül felkeljen.