1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor Elena Valdést megalázták a chihuahuai Santa Rosalía terén, senki sem próbálta megállítani a férfit, aki egy zsákkal a fejére kötve, mintha beteg állat lenne, mutogatta őt.

1887 novembere volt. A szél a Sierra Madre felől fújt, tűzifa, nedves bőr és közeledő hó illatát hozta. Mateo Rivas csak azért jött le a kunyhójából, hogy sót, puskaport, kávét és lisztet vegyen. Kilenc éve élt távol mindenkitől, mióta egy puma feltépte az arcát a bal szemöldökétől az állkapcsáig, és a város lakossága inkább sebhelynek, mint embernek látta.

Aztán meghallotta a nevetést.

A tér közepén, egy sáros postakocsi mellett Don Leandro Barragán egy szerződést lengett.

„Itt van a menyasszonyom, aki egészen Parralból jött, hogy feleségül menjen a társamhoz, Octavio Falcónhoz. De ő fellebbentette a fátylat, és azt mondta, hogy nem tud lefeküdni egy ilyen szörnyeteggel.”

A felbukkanó hullámok

A 24 éves Elena a mellkasához szorította a karját. A zsák vállig beborította, és csak két ferde lyukon keresztül tudott kinézni. Egy részeg férfi egy megkeményedett sárgolyót dobott rá. Az eltalálta a karját.

Nem tiltakozom

Ez a csend jobban feldühítette Mateót, mint bármilyen kiáltás.

„A saját apja írta alá a megállapodást” – folytatta Barragán. „Férjhez kellett volna mennie, de az üzlet meghiúsult. Én fizettem az utat. Szeretnék valamit cserébe kapni. Adj nekem 20 pesót, és vidd el mosni, öszvéreket etetni, vagy bármit, amit akarsz. Csak hagyd rá a zsákot.”

„Még 2 pesót sem!” – kiáltotta valaki.

Elena sírni kezdett a függöny mögött.

Mateo a középpont felé sétált. Magas, széles vállú, poros fekete kabátot viselő férfiként csendben félreállította az embereket. Elővett egy bőrtáskát, és Barragán felé hajította.

—Figyelj 50 pesót

A férfi meglepetten elkapta.

– Miatta?

– Papírra. Írd le.

Barragán mohón elmosolyodott, és aláírta a tulajdonjog átruházását. Mateo elvette a dokumentumot, összehajtotta, és odalépett Elenához. Kezet nyújtott neki.

Kétszer is megpróbálta megérinteni, de az ujjai annyira remegtek, hogy elvétette. Harmadszorra Mateo gyengéden összezárta a tenyerét az övével.

-Menjünk

—Egy elem?

– Egy olyan helyre, ahol senki sem fog neked eladni.

Majdnem öt órán át kapaszkodtak a hegyek felé. Amint átkeltek az első szakadékon, esni kezdett a hó. Mateo a ló mellett sétált, míg Elena takaróba csavarva utazott. Nem bogozta ki a zsák csomóját.

– Fázol – mondta.

-Attól tartok

—De értem?

– Hogy meglásson engem.

Mateo megérintette az arcán lévő sebhelyet.

– Nézd, mit es ez.

Elena a lyukakon keresztül figyelte őt.

– Kegyetlenek voltak veled az emberek?

-Újra

– És megszűnt a sűrítés?

-Amikor belefáradtam, hogy mások szeméért éljek.

Ahogy leszállt az est, egy patak melletti fenyőkunyhóhoz értek. Bent kőből készült kandalló, két szék, tiszta bőrök és babos-húsos pörkölt rotyogott.

Mateo felszolgált neki egy tányért.

– Mielőtt eszel, figyelj. Nem azért fizettem, hogy birtokoljalak. Az a papírdarab nem ad nekem semmilyen jogot az életed felett.

Elena mozdulatlan maradt.

– Akkor miért tette?

–Mert senki sem érdemli meg, hogy hulladékként bánjanak vele.

Röviden kapkodta a levegőt.

– Octavio azt mondta, undorító az arcom.

– Octavio nem ismert téged.

–Apám sem volt hajlandó többé találkozni velem a történtek után.

Ez a mondat arra késztette Mateót, hogy felnézzen.

– Apád rakta rád azt a zsákot?

Elenának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Azt mondta, jobb, ha senki sem emlékszik az arcomra.

Mateo olyan hidegséget érzett, ami nem a télből fakadt.

A nyaka mögötti csomó után nyúlt, de nem tudta kioldani. Túlzottan remegtek az ujjai.

Mateo lassan felkelt.

-Tud?

Elena lehunyta a szemét. Aztán bólintott.

Mateo megkerülte az asztalt, megfogta a zsinórt, és kibontotta a csomót. A zsák lassan a vállára hullott.

És amikor meglátta az arcot, amelyet egy egész város szörnyetegnek nevezett, Matthew mozdulatlanul állt.

Nem rémületből.

Hanem azért, mert abban a pillanatban megértette, hogy valaki szándékosan hazudott, hogy eltitkoljon valami sokkal veszélyesebbet, mint egy sebhely.

Elenának sötét szemei, vékony arca volt, és alig egy sebhely a halántéka közelében. Semmi sem indokolta ezt a kegyetlenséget. Semmilyen torzulás nem volt rajta.

Azonnal eltakarta magát.

– Ne nézz rám.

– Elena, semmi sincs az arcodon.

Könnyek folytak az ujjai között.

– Mert Octavio sosem utasított vissza azért, mert csúnya voltam.

Mateo összevonta a szemöldökét.

—Akkor miért?

Elena az ajtó melletti utazóládára nézett.

– Mert apámnak el kellett hitetnie mindenkivel, hogy őrült, eltorzult és szégyellem magam.

-Szóval így?

– Hogy senki ne kérdezze meg, mit rejteget ott.

Abban a pillanatban kint, a hóban, egy ló vágtájának hangja hallatszott a kunyhó felé.

2. RÉSZ
Mateo elvette a puskát, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, de nem Octavio érkezett meg. Tomás Arriaga volt az, egy 16 éves fiú, aki az anyjával két mérföldnyire lakott a pataktól. Egy nedves borítékot cipelt.

– Ott hagyták neked a Santa Rosalía boltban.

Mateo elolvasta az egyetlen benne írt sort: „Add vissza a könyvet, mielőtt a hó elzárja az utat, különben Elena apja mindkettőjükért fizetni fog.”

Elena elvesztette a színét.

Thomas elment, Matthew pedig letette a papírt az asztalra.

– Most aztán mindent el fogsz mesélni.