Útközben Elena felfedezte, hogy egy golyó súrolta Mateo karját. Megállította, megtisztította a sebet, és egy darab ronggyal bekötözte.

– Már nem remegsz – mondta.

– Igen, remegek. Úgyis megtanultam mozogni.

Mateo elmosolyodott. Mindketten megértették, hogy valami megváltozott.

Két nappal később érkeztek meg Chihuahuába. Esteban Castañeda, egy fehér szakállú, szigorú modorú közjegyző, miután bezárta az ajtót, fogadta őket irodájában. Megkapta Tomás táviratát.

Amikor meglátta a könyvet, nem tűnt meglepettnek.

–Aurelio tudta, hogy előbb-utóbb eljönnek ezért.

Elena letette a levelet az asztalra.

– Tudni akarom, hogy tolvaj-e az apám.

Castañeda kinyitott egy vasdobozt, és három mappát vett ki belőle. Ezekben nyugták, rakományjegyzékek, üzleti levelek és átutalások hitelesített másolatai voltak.

„Az aláírások, amiket láttál, nem bizonyítják, hogy Aurelio lopott. Ezeket a kifizetéseket kényszer hatására teljesítette, hogy megakadályozza a cég csődjét, amíg bizonyítékokat gyűjtött. Itt vannak a valódi számlák. Falcón és Barragán majdnem négy éven át sikkasztottak pénzt.”

– És az apám?

A közjegyző lesütötte a tekintetét.

„Él. Egy Parral melletti raktárban tartják fogva. Az egyik művezetőjének sikerült megszöknie, és hat nappal ezelőtt értesített.”

Elena lehunyta a szemét. Aztán feltette a kérdést, ami a legjobban fájt neki.

– Tudta, hogy fel fognak használni?

Castañeda nem válaszolt azonnal.

–Tudtam, hogy a könyv jobban jár, ha elrejted a holmid között.

Ez elég volt.

Elena felkelt.

– Szóval felhasznált engem.

– Azt hitte, kiment téged a veszélyből.

– Átadott a bizonyítékai rejtekhelyére, és elküldött ahhoz az emberhez, aki vissza akarta szerezni azokat.

Mateo nem próbálta megvédeni Aureliot. Egyszerűen csak mellette maradt.

Castañeda három hitelesített másolatot készített: az egyik a közjegyző irodájában maradt, a másik a bíróságra került, a harmadikat pedig egy újság szerkesztőjének adták át. A bíró felvette a vallomásokat, áttekintette a bizonylatokat, és másnap engedélyezte a raktár átkutatását. Négy vidéki rendőr kísérte a bírósági tisztviselőt.

Elena ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen.

Matthew megpróbálta lebeszélni.

– Eleget tettél.

– Nem. Egész életemben mások döntötték el, hová menjek, kivel házasodjak össze, sőt, még azt is, hogy meddig rejtsem el az arcomat. Ezúttal azért megyek, mert én akarok.

Mateo bólintott.

– Akkor én megyek veled.

A raktár Parral külvárosában volt, egy kocsiszín mögött. Aureliot egy bezárt irodában találták, összeverve és gyengén, de élve. Elena odafutott hozzá, és néhány lépésnyire megállt.

-Ő…

Aurelio megpróbálta megölelni.

Felemelte a kezét.

– Először is mondd el az igazat.

A férfi a lánya fedetlen arcára nézett, és rájött, hogy már nem azzal az engedelmes fiatal nővel beszél, akit elküldött.

– Azt hittem, megvédhetlek téged és megmenthetem a céget egyszerre.

–Rám húztál egy zsákot.

– Azért volt, hogy ne ismerjenek fel.

– Menyasszonyodnak adtál egy olyan férfinak, akit már eleve gyanakodtál.

– Amikor megtudtam, miről van szó, megpróbáltam felmondani a házasságot.

-Túl késő.

Aurelio lehajtotta a fejét.

-Igen.

Elena egyszerre érzett haragot, megkönnyebbülést és szeretetet, egy olyan fájdalmas keveréket, hogy alig kapott levegőt.

– Az, hogy féltél, még nem jogosított fel arra, hogy stratégiává alakítsd az életemet.

-Tudom.

– Nem. Még csak most kezded rájönni.

Mielőtt Aurelio válaszolhatott volna, lovak zörgését hallották az udvaron.

Octavio visszatért.

Barragánnal és két másik férfival érkezett, meggyőződéseként, hogy a raktár még mindig az ő felügyelete alatt áll. Amikor meglátta a vidéki rendőrséget, az ajtó felé vonult vissza. Barragán elszaladt. Az egyik rendőr megállította az udvaron.

Octavio előrántott egy revolvert.

– Elena! Add ide a könyvet!

Egy szekér mögött volt, Mateo mellett. Elbújhatott volna, de ehelyett üres kézzel jött ki.

– Már nem számít, hogy kinél van a könyv.

Octavio a lány felé mutatott.

– Ez mind a te hibád.

– Nem. Mindez azért kezdődött, mert azt hitted, hogy bírákat, számlákat és embereket tudsz megvenni.

Mateo felemelte a puskát, de Elena ránézett.

— Ne lőj!

Octavio elfordította a fejét, amikor meghallotta, hogy a bírósági jegyző felolvassa neki a végzést. Abban a pillanatban az egyik vidéki rendőr elvette a fegyverét. Nem volt hősies párbaj, nem voltak holttestek az utcán. Bilincsek, vallomások és hónapokig tartó papírmunka volt.

A bizonyítékok fennmaradtak. A bankigazgatót bíróság elé állították, az ügyben érintett bíró elvesztette posztját, Octaviót pedig végül csalás, fenyegetés, gyújtogatás és jogellenes szabadságvesztés vádjával elítélték. A cég visszaszerezte a pénz egy részét.

Elena számára a legnehezebb győzelem a tárgyalóteremen kívül született.

Apja felajánlotta neki, hogy térhet vissza Parralba, saját házat kaphat, és részesedést kaphat a cégben.

– Jóvá akarom tenni, amit tettem – mondta Aurelio.

– Nem tudod megjavítani azzal, hogy veszel nekem egy másik életet.

Lesütötte a tekintetét.

– Akkor mondd el, hogyan.

– Kezdd azzal, hogy elfogadod, hogy nem te döntesz helyettem.

Aurelio lassan, de azért bólintott.

Elena nem bocsátott meg neki azonnal. Meglátogatta, beszélt vele, és hagyta, hogy az idő tegye a dolgát, amit semmilyen bocsánatkérés nem tudott siettetni.

Mateo kunyhója szinte teljesen elpusztult a tűzben. Amikor visszatértek a hegyekbe, csak két fal, a kémény és az égett fa fekete szaga maradt meg.

Elena a hamu között megtalálta a zsákot tartó zsinór elszenesedett csatját.

Máté közeledett.

– El is dobhatjuk.