Több percig is eltartott.

Apja, Aurelio Valdés nem volt szegény földműves, hanem egy szekérszállító cég tulajdonosa, amely ezüstöt, szerszámokat és árukat szállított Parral, Chihuahua és Paso del Norte között. Octavio kezelte a számlák egy részét. Amikor Aurelio eltéréseket észlelt, csalárd kifizetésekre, fiktív szállítmányokra és kenőpénzekre bukkant.

„Apám elintézte a házasságomat Octavióval, mielőtt észrevette volna” – mondta Elena. „Amikor fel akarta mondani, már túl késő volt. Octaviónak voltak társai a bankban és a bíróságon.”

– És a zsák?

Elena összekulcsolta a kezét.

„Apám azt mondta, utazzak titokban, és tegyek úgy, mintha beteg lennék. Esküdözött, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy felismerés nélkül kijussak Parralból. De Barragán látványosságot csinált a hazugságból. Azt hittem, apám a saját társaságát választotta velem szemben.”

Mateo a csomagtartóra nézett.

-És most?

– Most már nem tudom, hogy él-e még.

A következő néhány napban senki sem jelent meg. A hó elzárta az ösvényeket, és Elena félelem nélkül kezdett lélegezni. Segített liszttortillákat sütni, ingeket foltozni és Mateo könyveit rendszerezni. A férfi fát aprított, ellenőrizte a csapdákat, és soha nem lépett be a szobába, amit Mateo adott neki, anélkül, hogy előbb kopogott volna.

Egyik délután Elena egy árnika kenőcsöt talált a csészéje mellett.

– A sebhelyem miatt?

– Ha zavar téged.

—Engem nem zavar.

– Akkor dobd el.

Mosolygott.

– Nem sokat beszél, de amikor beszél, dühösnek tűnik.

– Majdnem mindig gondolkodom.

– Ez rosszabb.

Mateo röviden felnevetett. Elena meglepetten nézett rá. Ez volt az első alkalom, hogy hallotta nevetni.

A béke 19 napig tartott.

20-án hajnalban három lovas jelent meg. Octavio Falcón lovagolt elöl, kifogástalanul öltözve gyapjúkabátban. Mögötte két fegyveres férfi lovagolt.

Mateo kiment a verandára.

-Megfordul.

Octavio elmosolyodott.

– A menyasszonyomért jöttem, és azért, ami az enyém.

– Nem tartozik hozzád.

–50 pesót fizettél a szerződéséért.

Mateo egy marék szürke hamut vett elő a zsebéből.

– Az első éjjel elégettem.

Octavio arca megkeményedett.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

Elena Mateo mögött jelent meg zsák nélkül. Octavio gyűlölettel, nem undorral nézett rá.

– Szóval már megtanultad a leckét.

– Nem fogok tovább bujkálni.

– Apád parancsot adott neked.

– Az apám nem dönt az életemről.

Octavio lehalkította a hangját.

– De úgy döntött, hogy felhasználja, hogy könyvelési könyvet szerezzen Parraltól.

Mateo előrelépett.

– Mi van abban a könyvben?

–Elég ahhoz, hogy fontos embereket akaszthassanak fel.

Elena megborzongott.

– Él az apám?

Octavio elmosolyodott.

– Attól függ, mennyire vagy engedelmes.

Mateo csupán néhány centiméterre emelte a puskát.

—Lárgate.

Octavio emberei megérintették a fegyvereiket. Egy pillanatig senki sem lélegzett. Végül Octavio egy kártyát dobott a földre.

– Holnap délben, a régi hídnál. A könyv Aurelio tollából származik. Ha megpróbálod értesíteni a hatóságokat, egy holttestet találsz.

Elmentek.

Elena megvárta, amíg a lovak eltűnnek, mielőtt a csomagtartóhoz rohant. Ruhák, levelek és anyja rózsafüzére között találtak egy dupla fenékre, amit Mateo egy kés hegyével nyitott fel.

Volt ott egy bőrkötésű könyv.

Az első oldalakon dátumok, útvonalak és mennyiségek szerepeltek. Aztán nevek jelentek meg: Octavio Falcón, Leandro Barragán, a Bányászati ​​Bank igazgatója, egy kerületi bíró és két kereskedő Chihuahuából.

Elena lapozott egy újabb oldalt, és mozdulatlan maradt.

Több pénzküldemény mellett ott volt az apja aláírása.

– Nem – suttogta. – Ő is lopott.

Mateo a tintát tanulmányozta.

— Még nem tudjuk.

Aztán egy összehajtott papírlap esett le a gerincről. Elena kinyitotta. Azonnal felismerte Aurelio kézírását.

„Lányom, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem védtelek meg. Ne add át a könyvet. Keresd Esteban Castañeda közjegyzőt Chihuahuában. Nála vannak az igazi számlák. És ne bízz senkiben, aki azt állítja, hogy engem képvisel.”

Elena rémülten felnézett.

Kint egy lövés dördült.

Az ablak betört.

És egy hang kiáltott a sötétségből:

– A híd hazugság volt! Add ide a könyvet most!

Mateo lekapcsolta a lámpát, és a kőfalhoz tolta Elenát.

– A földre.

Újabb lövés fúródott az ajtón. Aztán megérkezett a szag.

Olaj.

Egy meggyújtott üveg a veranda mennyezetének csapódott, és a lángok felkapaszkodtak a száraz fán.

Elena körülnézett a szobában, amely kezdett megtelni füsttel. Az asztalon ott volt a könyv, az apja levele és a zsák, amit hetek óta használt.

Egy pillanatig habozott.

Aztán csak a könyvet és a levelet vitte el.

– És a holmid? – kérdezte Mateo.

Elena nézte, ahogy a tűz eléri a zsákot.

– Ez már nem én vagyok.

Mateo kinyitotta a hátsó ajtót.

– Akkor fuss.

3. RÉSZ
Hátulról menekültek ki, miközben a tető lángolt. Mateo egy ösvényen vezette őket a fenyőfák között a patak felé. A szakadék felénél egy lövés eltalált egy fatörzset. Mateo csak azért viszonozta a tüzet, hogy némi távolságot teremtsen.

Két órával később elérték Rosa Arriaga, Tomás anyjának tanyáját. Az asszony becsukta a spalettákat, és végighallgatta az egész történetet.

– Láttam azokat a férfiakat olajoskannákkal jönni – mondta Tomás. – Tanúsíthatom.

Máté megrázta a fejét.

– Először is mindenről másolatot kell készítenünk.

Hajnalban Rosa kölcsönadott nekik két lovat. Tomás egy másik útvonalat választott, hogy táviratot küldjön Esteban Castañeda közjegyzőnek, míg Elena és Mateo Chihuahuába indultak.