1. RÉSZ
Reggel 10:18-kor, a város fele előtt Mariana Robles elvesztette a tanyát, ahol apja, anyja és ő maga is született.

A bíróság által elrendelt árverést a chihuahuai San Isidro del Valle-i polgári bíróság árkádjai alatt tartották. Száraz hőség volt, és a lefoglalási értesítés már négy hete ki volt függesztve a táblára. Marianának nem kellett elolvasnia. Minden számot tudott, mert egész éjszakákat töltött azzal, hogy összeadja őket.

29 éves volt, és egészen addig a reggelig El Encino tulajdonosa volt: 840 hektár legelő, egy nagyapja által épített ház, 430 szarvasmarha, 17 igásló és egy még mindig folyó patak. Emellett 4 200 000 peso hitelengedélye is volt. Ez volt minden, amit valaha is szerzett.

Az adósság hat évvel korábban kezdődött az apjával, Julián Roblesszel. Kölcsönt vett fel vízjogok megvásárlására és a legelők bővítésére. Aztán meghalt, miután egy lóról egy szakadékba zuhant. Mariana örökölte a ranchot, a számlákat és egy ígéretet, amit senki sem kért tőle: nem veszíti el azt, amit három generáció felépített.

Aszály, állatbetegségek és alacsony árak idején is fizetett. A vidéki pénzügyi vállalat vezetője, Ernesto Paredes, kétszer hosszabbított fizetést. A harmadikat – elmondása szerint – a központ elutasította.

A bírósági jegyző bontotta fel az ajánlatokat.

Egy Baltasar Luján nevű földközvetítő 3 millió 900 ezret ajánlott fel.

Mariana csak a kezét használja.

—4 100 000

—4 300 000 —válasz Luján

Mariana gyomra összeszorult. Nem érkezett meg a hitele.

Aztán egy mély hang hallatszott hátulról.

—4 500 000

Tomás Salcedo egy oszlopnak támaszkodott, szürke ingben, csizmájára por tapadt. Három településen ismerték: korábban nagy szarvasmarha-behajtók felügyelőjeként, farmvezetőként és kisgazdaság-vezetőként. Nem kérkedett a gazdagságával, és arról volt ismert, hogy pusztán a járása alapján meg tudta állapítani, ha egy ló beteg.

Luján megragadta a mandíbulát.

—4 600 000

—4 850 000 — mondta Thomas

Luján dobló su szőnyegen.

A kalapács lesújtott

Egy pillanatig senki sem szólt egy szót sem. Mariana csizmák kaparászását, egy kint kikötött ló nyerítését és egy mormogást hallott maga mögött. Voltak ott szomszédok, akik gyerekkora óta ismerték, férfiak, akik az apjának dolgoztak, és nők, akik a konyhájában ettek. Mindannyian látták, ahogy hajléktalanná vált.

Mariana érezte, ahogy a hang átszúrja a mellkasát. Nem sírt. Aláírta, ami szükséges volt, sőt, még Ernesto kezét is megrázta.

Amikor Tomás közeledett, a lány a tekintetét szegezte.

— Felicidák. Az északi kút karbantartásra szorul. A keleti kerítés laza. 19-ére borjúvásárt terveznek.

Elment, mielőtt a férfi válaszolhatott volna.

Lassan tette meg a 18 kilométeres utat El Encinoig. Nézte a mesquite fákat, a patakot és az öreg diófát a karám mellett. Az apja megmutatta neki, hol halmozódik fel a hó, melyik pocsolya sosem szárad ki, és melyik kanca rúgkapál a mennydörgés hangjára. Minden ugyanaz volt. Csak a papírra írt név változott. Ez volt a legkegyetlenebb: a föld nem tudta, hogy elveszett. A szarvasmarhák még mindig ugyanazoknál a vályúknál keresték a vizet, és a szél úgy susogta a füvet, mint bármelyik másik délután.

Chuy Mendoza, a menedzsere, várta a ranchon.

– Mit csináljunk, főnök?

– A szokásos módon etesd őket. Amit meg kell változtatni, ne cseréld le vacsora előtt.

Mariana ruhákat, anyja takaróját, apja kését és három fényképet csomagolt. A szép nyerget otthagyta, mert az a ranchhoz tartozott. Aztán leltárt írt: szénabálák, oltások, itatóvályúk, egy beragadt ajtó, egy öreg bika, amelyik minden vörös kabátosnak nekiment, és Mora, a kanca, amelyik viharban megvadult.

Ahogy leszállt az este, levitte a holmiját a folyosóra. Cuauhtémocba megy egy nagynénjével, és ott munkát keres egy másik farmon. Inkább elment, mintsem hogy egy olyan fedél alatt aludjon, ami már nem az övé.

Aztán port látott az úton.

Tomás egy nagy gesztenyebarna lovon érkezett. Megnézte a bőröndöket és a csomagtartót.

– A leltár az asztalon van. A karámok a birtok részét képezik.

– Nem azért jöttem, hogy átnézzem a holmijaidat.

– Ők már nem az én gondom.

Felemelte a törzset. Tomás alig ért hozzá az alkarjához.

-Várjon.

-Szóval így?

Levette a kalapját.

– Mert valami olyasmiért mész el, amit nem értesz.

– Úgy tudom, hogy az egész város szeme láttára vetted meg a házamat.

Tomás állta a tekintetét.

– Az adósságodat vettem meg, nem a tanyádat.

Mariana leejtette a csomagtartót.

– Mit mondtál az előbb?

Tomás elővett egy vastag borítékot.

– Hogy valaki évek óta úgy állítja be, mintha El Encino csődben lenne.

-WHO?

Tamás az út felé nézett.

– Ezt próbálta kideríteni apád, mielőtt meghalt.

2. RÉSZ
Mariana bevezette a konyhába, de nem kínálta meg kávéval. Keresztbe font karral ült vele szemben, miközben Tomás dokumentumokat terített az asztalon.

Voltak ott legeltetési szerződések, befizetési bizonylatok, nyugták és bankszámlakivonatok másolatai. Az egyiken Julián Robles aláírása volt.

„Apád hét évvel ezelőtt megállapodást írt alá a Ganadera del Nortéval” – magyarázta Tomás. „Ideiglenesen átengedte nekik a keleti legelő 190 hektárját az átköltöztetési időszakokra. Cserébe a cég éves részletekben fedezte a kölcsön nagy részét.”

Mariana két oldalt olvasott el.

– Soha nem láttam ezt a pénzt.

– Bement.

Tomás 4 lerakódást mutatott ki.