– Julián Robles iratai nem a bank tulajdonát képezik – mondta Tomás.

Marianna egy lépést tett előre.

– Mondd meg Ernestónak, hogy hétfőn kérni fogom az árverés érvénytelenítését. És ha valaki éjszaka újra betör, feljelentést teszek birtokháborítás és kártérítés miatt.

Luján felnevetett.

– A te ingatlanod?

– Igen. Az én tulajdonom.

Válasz nélkül távozott.

Ugyanazon a reggelen Mariana és Tomás San Isidróba utaztak. Doña Celia Barragán, édesanyja egykori varrónője, egy bezárt rövidáruüzlet mögött lakott. 78 éves volt. Amikor meglátta Julián jegyzetfüzetét, sírva fakadt.

– Azt hittem, soha nem jössz el.

Egy kék szalaggal átkötött faládát vett elő a szekrényből.

Benne volt az eredeti, közjegyző előtt aláírt legeltetési megállapodás, valamint hat, összesen 6 300 000 peso összegű befizetésről szóló bizonylatok, illetve azoknak a leveleknek a másolatai, amelyekben Julián követelte Ernesto Paredestől, hogy tisztázza azokat az átutalásokat, amelyeket soha nem engedélyezett.

– Apád hónapokkal a halála előtt gyanított valamit – mondta Celia. – Ezt rám hagyta, mert azt mondta, hogy valaki átnézi a postáját.

Aztán átnyújtott neki egy borítékot.

Mariana felismerte apja kézírását.

„Ha valaha úgy döntesz, hogy eladod El Encinót, tedd meg. De ne hagyd, hogy meggyőzzenek arról, hogy kudarcot vallottál, amikor mások manipulálták a számlákat, hogy kifárasszanak. Ennek a földnek választásnak kell lennie, nem ítéletnek.”

Mariana kétszer is elolvasta. Aztán leült és csendben sírt.

Tomás kiment a teraszra. Nem próbálta enyhíteni a fájdalmát. Csak teret engedett neki.

Hétfőn Laura Castañeda ügyvéd kérelmet nyújtott be a polgári bírósághoz a ranch fizikai átadásának felfüggesztésére és az árverés felülvizsgálatára. Nem történtek csodák vagy azonnali letartóztatások. Szakértői jelentések, banki dokumentumok, közjegyzői felülvizsgálat és több héten keresztül elhangzott nyilatkozatok álltak rendelkezésre.

A Ganadera del Norte megerősítette a kifizetéseket.

A bank elismerte, hogy a pénz El Encino számlájára érkezett.

Egy szakértő megállapította, hogy később a Sierra Clarába szállították olyan digitalizált aláírásokkal ellátott utasítások alapján, amelyek nem egyeztek meg Juliánéval.

A nyilvános nyilvántartás szerint Ernesto Paredes a sógorán keresztül kapcsolatban állt a Sierra Clarával.

Az utolsó darab egy 12 nappal az árverés előtt aláírt megállapodás volt: Sierra Clara jutalékot és a keleti legelőhöz való jogokat ígért Baltasar Lujánnak, ha sikerül megszereznie El Encinót.

Mariana letette a dokumentumot az asztalra.

„Nem akartak vádat emelni ellenem. Addig akartak kifárasztani, amíg mindent át nem adok.”

Tamás bólintott.

– Úgy tűnik, igen.

– És Ernesto kiterjesztései…

– Időt adtak neki, hogy felkészüljön az utolsó csapásra.

Az árulás jobban fájt, mert évekig olyan hangon beszélt, mint aki úgy tesz, mintha segítene neki.

A fő tárgyalást ugyanabban a bíróságon tartották, ahol Mariana elvesztette a ranchot. Chuy hátul ült. Doña Celia az első sorban. Tomás Mariana mögött állt. Ernesto két ügyvéddel érkezett.

Laura áthelyezést mutatott.

– Három nappal azután, hogy Julián Robles 780 000 peso eltűnéséről számolt be, Ön engedélyezte 920 000 peso újabb kivétét. Ez hiba volt?

Ernesto elhelyezkedett a székben.

– Át kellene tekintenem az akkori rendszert.

Laura letett egy másik lepedőt.

—Itt található a felhasználóneved, az elektronikus aláírásod és az engedélyezési rekordod.

Ernesto elhallgatott.

A bíró elrendelte a másolatok megküldését az Ügyészségnek a lehetséges bűncselekmények kivizsgálása érdekében, és az eljárás felülvizsgálata után semmisnek nyilvánította a végrehajtást alátámasztó számítást. Napokkal később az árverést érvénytelenítették, és elrendelték az El Encino tulajdonjogának Marianának való visszaadását, valamint a fennmaradó egyenleg újraszámítását az átirányított befizetések felhasználásával.

Amikor meghallotta az ítéletet, Mariana nem mosolygott. Lehunyta a szemét és fellélegzett. Évek óta most először érzett teljes lélegzetet a mellkasában.

Kint Tomást kereste.

–Megtarthattad volna a ranchot, ha nem találom meg a bizonyítékot.

– Legálisan, talán.

– És mégis aláírtad az átruházási szerződést.

– Nem fizettem azért, hogy megtartsam a házadat.

– Szóval, minek fizettél?

Tamás ránézett.

– Hogy megakadályozzuk, hogy az, aki ellopta, elvigye.

Egy héttel később megérkezett az El Encino folyosóra a helyreállított tulajdoni lappal. Ugyanott hagyta Mariana a bőröndjeit.

– Gratulálok, Robles kisasszony.

Mosolygott.

– Hagyd abba, hogy Miss Roblesnek hívsz.

– Hogyan is fogalmazzam meg?

—Mariana.

—Mariana.

Átnézte a dokumentumokat.

– Majdnem minden vagyonodat elköltötted.

– Még mindig vannak marháim és két kezem.

– Felháborító vagy.

– Mondták nekem.

Két hónappal később Tomásnak el kellett adnia csordája egy részét, hogy fedezze saját gazdaságából származó adósságait. A piac visszaesett. Mariana egy mappával a kezében jelent meg az állatárverésen.

—Nincs eladás.

– Nem engedhetem meg magamnak a várakozást.

– Akkor ne várj.

Átadott neki egy társasági szerződést. El Encino legelőket és vizet biztosít. Tomás állatállományt, munkaerőt és irányítást biztosít. A nyereséget egyenlően osztják fel.

– Nem tartozol nekem ezzel – mondta.

– Ez nem adósság.

– Egyedül is elvezetheted El Encinót.

-Tud.

—Akkor miért?

Mariana megfigyelte a karámokat.

– Mert nem akarom összekeverni a függetlenséget azzal, hogy újra egyedül vagyok.

Tamás aláírta.

A következő tél három évtizede a legkeményebb volt. Csövek fagytak be, egy hóvihar megrongált egy tetőt, és két hétig mindketten nagyon keveset aludtak. Ételről, kerítésekről és Tomás hajnalig tartó munkájának szokásáról vitatkoztak.

Egyik este, miközben kávéztak, Mariana megkérdezte:

– Csak apám volt az oka, hogy megvetted az adósságomat?