1. rész: A lány a kőoroszlánnál
„Uram, kölcsönkérhetném a házát? Csak amíg anya vissza nem jön.”

A hang valahonnan a térdétől jött, vékony és rekedt, októberi kedd este 9:47-kor. Az eső olyan erősen dörömbölte a Palisade sugárúton lévő Moretti-ház vaskapuját, hogy kavicsnak hangzott.

Lorenzo Moretti félúton volt az autója és a kapuház között, telefonnal a fülénél, és egy Dom nevű őr esernyővel a feje fölé. Letette a telefont anélkül, hogy befejezte volna a hívást.

Egy kislány állt a bal oldali kőoroszlán talapzatához simulva, amelyiket a nagyapja 1961-ben szállíttatott Genovából. Két számmal nagyobb sárga esőkabátot, piros gumicsizmát és két görbe copfot viselt, átázott sárga szalaggal átkötve. Egy szürke plüssnyúl nyomódott a mellkasához, annyira, hogy az egyik füle az állára görbült.

– És talán egy sütit is? – tette hozzá. – Nagyon éhes vagyok.

Dom olyan hangot adott ki, ami bárhol máshol a világon nevetésnek hangzott volna. Lorenzo anélkül, hogy ránézett volna, átnyújtotta neki a telefont.

„Hol vannak a szüleid?”

– Anya azt mondta, várj az oroszlánnál. – Úgy veregette meg a nedves kőmancsot, ahogy egy kutyát szoktak. – Ez az oroszlán. Nem az. Az gonoszul néz ki.

„Mióta vársz?”

Egész arccal, felhúzott szemöldökkel, összeszorított ajkakkal gondolt erre. „Régóta. A táncoló buszos műsor óta.”

Lorenzo leguggolt, szénszürke kabátjának szegélye átsuhant egy pocsolyán, és elvette Dom kezéből az esernyőt, hogy az a gyereket takarja el helyette. Eső csorgott a gallérjáról, és le a tarkóján. Nem mozdította el.

„Mi a neved?”

– Ruby. Hároméves vagyok. – Felemelte a négy ujját, összevonta a szemöldökét, majd az egyiket a másik kezével behajtotta.

„Akkor miért állsz kint a viharban, Ruby?”

„Mert nagyon durva az ajtód. Nem nyílik.”

Húsz év alatt senki sem nevezte Lorenzo Moretti szemébe semmi olyat, ami az övé volt. Három kerületben váltottak járdára férfiak, amikor az autója lassított. Ezek a kapuk távol tartották a nyomozókat, riportereket, két rivális családot és egy állami szenátort, aki annyira vágyott egy szívességre, hogy sírva fakadt.

Soha nem kellett még gyereket távol tartaniuk.

Sofia Ferraro már kocogott lefelé a kapuházból, fekete kabátja sötét volt az esőtől, és egy fülhallgató kéken világított a halántékán. Nyolc éve szolgált a biztonsági őreként, és ő volt az egyetlen, aki valaha is rossz híreket jelentett anélkül, hogy előbb megnézte volna az arcát.

„Egy szürke szedán állt meg 9:12-kor” – mondta. „Egy nő odakísérte a gyereket az oroszlánhoz, megcsókolta, majd visszaszállt a kocsiba. A rendszámtáblák tele voltak sárral.”

– Elhagyta őt?

„Tizenegy percig ült ott járó motorral.” Sofia Rubyra pillantott, majd vissza rá. „Nem hajtott el, amíg a fényszóróid be nem fordultak a sarkon.”

Így hát a nő megvárta, míg meglátja. Lorenzo elraktározta a szavait, majd felállt, és továbbra is az esernyőt tartotta a lány fölé.

– Nyisd ki a kaput! – mondta. – Ruby, gyere be!

Az előcsarnok csupa márvány volt, régi pénz és olyan férfiak portréi, akik még soha nem mosolyogtak festőre. Ruby úgy csöpögött rá, mintha az övé lenne, csizmája minden lépésnél nyikorgott, majd hirtelen megállt a csillár alatt, hogy a férfi jobb kezét bámulja.

„Miért vannak rajzaid?”

Lenézett a bütykei közé tintával rajzolt kis fekete oroszlánra. – Hosszú történet.

„Használtál zsírkrétát?”

“Nem.”

Szakmai csalódottsággal tanulmányozta. „Rossz színezés.”

Mrs. Bell, aki Lorenzo középiskolás kora óta főzött a Moretti családnak, kilépett a konyhafolyosóról, kezében még mindig egy konyharuhával. Egy pillantást vetett a gyerekre, és olyan hangot adott ki, mintha egy vízforraló forrna.

– Doktor úr – mondta Lorenzo. – Takarókat. Meleg ételt. Most!

Ruby mély gyanakvással nézett fel rá. – Te vagy a főnök?

“Igen.”

„A sütik főnöke?”

“Nem.”

– Akkor te egy rossz főnök vagy.

Mrs. Bell olyan gyorsan fordult a konyha felé, hogy Dom tudta, eltakarja az arcát. Domnak valami lenyűgözőt talált a mennyezetben.

Lorenzo, aki egyszer már egyetlen mondattal véget vetett egy negyvenéves partnerségnek, a saját előszobájában állt, és semmit sem tudott válaszolni.

Mrs. Bell levette magáról az esőkabátot a meleg konyhában, lehúzta róla a vizes zoknikat, és egy vitorlásokkal mintázott strandtörölközőbe csavarta, ami Lorenzo anyja kora óta egy ágyneműszekrényben volt. Ruby egy csepp kincsért sem engedte el a nyulat. Ahogy a ruhaujja lejött, egyik kezéből a másikba adta, mint egy váltófutó, aki nem hajlandó elengedni a stafétabotot.

Ekkor vette észre Lorenzo a cipzárt.

Végigfutott a nyúl hátán, egy pizsamának szánt kis zseb, és egy összehajtott papír sarka úgy állt ki belőle, mint egy nyelv.

– Ruby, mi ez?

– Anya titka. – Még szorosabban ölelte a nyulat. – Buttons úr őrzi. Nagyon bátor.

„Biztos vagyok benne. Megengedné Mr. Buttons, hogy elolvassam?”

Hosszan fontolgatta a nyúl véleményét, majd megfordította és felkínálta neki a cipzárt. „Gyengéd. Csiklandós.”

A papír gyufásdoboz méretű négyzet alakúra volt hajtogatva. A konyhapulton álló rézlámpa alatt nyitotta ki, és a kézírás megállította, mielőtt a szavak kimondták volna.

Lorenzo – ha a lányom elér téged, védd meg. Már nem tudtam biztonságban tartani. Matteo haláláról nem azt az igazságot mondták neked. – E.

Elena.