Voltak nyomtatványok, aláírások, hosszú csendek, és három óra a dátumok összehasonlításával. Ruby egy műanyag széken aludt az anyja ágya mellett, és mindkét kezében egy doboz csokoládétejet tartott.

Hat hét telt el ezután. Sal Rinaldit letartóztatták egy motelben az I-81-es autópálya mellett, három órányira, még mindig az oroszlános gyűrűt viselve. A négy civil kabátos férfit egy fizetőpontnál vették fel, a másolatokkal a csomagtartójukban.

Carlo számlái feltárták a halottkémnek, az irattárosnak és a Moretti-házban élő két személynek járó kifizetéseket, akik egy évtizede szolgáltattak információkat Nápolynak. Egyikük sem volt Sofia.

Matteo nevét egyetlen bekezdésben tisztázták a szövetségi beadványból. Lorenzónak négy olvasás kellett ahhoz, hogy elhiggye.

Victor egy novemberi vasárnapon érkezett a Riverdale-házba. Nem ült le, amikor Lorenzo széket kínált neki.

„Együttműködöm Whitlockkal” – mondta. „Mindenben. A magam részéről is. Utána Floridába megyek, és nem jövök vissza.”

„Megmentetted a bátyám életét.”

„Megmentettem az életét, és elloptam a családja éveit.” Victor lehúzta az ujjáról az arany oroszlános gyűrűt, és letette az asztalra közéjük. „Azt hittem, a csend megvéd. Tévedtem abban, hogy meddig védhet meg bárkit is a csend.”

– Sajnálom – mondta Victor. – Tudom, hogy ez nem elég.

Lorenzo hosszan nézte a gyűrűt. – Nem az – mondta. – Még nem. Talán majd egyszer.

Victor bólintott egyszer, mintha ez több lett volna, mint amire számított, majd kiment a kocsijához.

Lorenzo maga vitte el a gyűrűt Hideg Forrásba, és egy kis üvegdobozba tette a kék szoba polcán, anyja zenélődobozai közé. Alatta egy kártyát tett a saját tompa kézírásával: Amit elrejtünk, azt elveszítjük.

Matteo két nappal a szövetségi beadvány után előjött a rejtekhelyéről.

Egy fekete boton lépett be Elena kórházi szobájába, amely vékonyabb volt, mint a fényképe, és szürkébb, mint ahogy Lorenzo elképzelte. Lorenzo felállt az ablaktól, és mindketten egymásra néztek tizenöt év és egy kórházi asztal fölött.

– Idősebbnek látszol – mondta Matteo.

„Rosszabbul nézel ki.”

„Kemény tizenöt évem volt.”

„Én is.”

– Tudom – mondta Matteo. – Olvastam is róla egy kicsit.

Lorenzo átment a szobán, és olyan erősen magához húzta a testvérét, hogy a bot a falnak csapódott, és a padlóra csúszott. Egyikük sem nyúlt érte.

– Sajnálom – mondta Matteo a vállába döfve.

„Én is. Azért, mert a legrosszabbat hittem. Azért, hogy nem kérdeztem rá.”

„Huszonnégy éves voltál.”

„A testvéred voltam.”

Ruby, aki eddig mély gyanakvással figyelte anyja ágyából, végül lemászott, és megrántotta Matteo kabátját. „Kisebb vagy, mint a képen.”

Matteo felnevetett, ugyanazzal a gondtalan hanggal a tóparti ház dokkjáról. – Nagyobb vagy, mint az enyém.

Azon a télen Lorenzo elkezdte darabokra szedni életének azokat a részeit, amelyek nem élték túl a nappali fényt. Néhány öregember azt mondta, hogy a régi módszerek az egyetlenek. Nem fenyegetőzött velük. A legitim vállalkozásokat biztonsági céggé alakította, nyomozásokkal, védelemmel és vészhelyzeti tervezéssel foglalkozott, és csak azokat tartotta meg, akik hajlandóak voltak a szabadban dolgozni.

Sofia vezette. Nagyon ügyes volt abban, hogy rossz híreket közöljön anélkül, hogy előbb megnézte volna az arcát.

Matteo és Elena egy kis, kék spalettás házat béreltek Cold Springben, öt percre a régi birtoktól. Lorenzo hetente háromszor látogatta meg őket, általában eperrel és egy kínos kérdéssel, hogy Ruby ebédelt-e már.

Májusban, amikor tizenhat év után először kinyíltak a hajnalkák anyja lugasán, mindannyian visszatértek a régi házba vasárnapi reggelire. Lorenzo vett egy új tűzhelyet, háromféle szirupot és annyi lisztet, hogy egy egész sereget el tudna etetni.

– Négyzet alakú – jelentette be Matteo az asztaltól, miközben az első palacsintát vizsgálgatta. – Még mindig négyszögletes. Tizenöt év telt el, és semmi sem változott.

„A bátyád egy szörnyű kritikus” – mondta Lorenzo Rubynak.

Egy bíró komolyságával vizsgálgatta a palacsintát. „Nem rossz” – döntötte el. „Nem apuci. De nem rossz.”

Matteo mindkét kezét felemelte. „Elfogadom a bókot.”

Elena az ajtóban nevetett, egyik kezét Matteo vállán nyugtatva. Még mindig kissé óvatosan mozgott, de már nem nyomkodta a bordáit nevetés közben.

Ruby lecsúszott a székéről, megkerülte az asztalt, és Lorenzo elé állt, hirtelen komoly arccal. – Kérdezhetek valamit?

“Mindig.”

– Hívhatom Lorenzo bácsinak? Csak nem Misternek? – Az arca komoly volt, de nem ijedt. – Ha nem tetszik, mondhatsz nemet.

Lorenzo a testvérére nézett. Matteo csak elmosolyodott, és bólintott neki, hogy válaszoljon a saját nevében.

Lorenzo egész délelőtt először nem tudta, mitévő legyen a kezével. „Nagyon szeretném.”

– Lorenzo bácsi – mondta Ruby, miközben tesztelte. Aztán hangosabban: – Lorenzo bácsi!

Nem törölte el a tizenöt szeptembert. Nem adta vissza senkinek az éveket. De egy ajtó volt, és Lorenzo átlépett rajta.

Reggeli után Ruby eltűnt az emeleten, majd valamivel a háta mögött tért vissza. Egy sárga kartonpapírból kivágott koronával, amit túl sok ragasztószalaggal rögzítettek, és egy zsírkrétaoroszlánnal díszítettek, ami ismét úgy nézett ki, mint egy leégett krumpli.

– Ezt fel kell venned – mondta.

“Miért?”

„Mert te vagy a főnök.”

„Már az is vagyok.”

– Nem mindenből. – Felmászott a mellette lévő székre, és óvatosan a fejére helyezte. – Sütifőnök.

„Elfogadom.”

Ránézett az anyjára, majd az apjára, majd vissza rá. „És a családja.”