Victor a hall közepén állt a lepedőkkel borított bútorok között, teveszínű kabátja ki volt nyitva, két embere a bejárati ajtó mellett. A szürke ablakfényben idősebbnek tűnt, mint a dolgozószobában. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel egy olyan úton vezetett, amelyet tizenöt éve került.

– Nem kellett volna idehoznod – mondta.

– Ő hozott engem. – Lorenzo megállt a lépcső alján. – Három óra tizennégy perckor megszólalt az ébresztő. Maga volt az?

– Nem. Sal Rinaldi emberei voltak, azt keresték, amit a kabátod alatt tartasz. – Victor tekintete Sofiára vándorolt. – Gianni Ferraro barátnője. Úgy nézel ki, mint ő.

Sofia egész testében mozdulatlanná dermedt. „Az apám meghalt, amikor tizenhat éves voltam.”

– A meghalás és az eltűnés nem mindig ugyanaz – mondta Victor gyengéden. – De erről majd egy másik napon.

– Egyetlen napot sem – mondta Lorenzo. – Ma. Miért vannak a monogramod tele a bátyám főkönyvével?

Victor meg sem rezzent. „Mert én benne vagyok. Minden egyes kifizetés a családi számláról érkezett, és egy futárhoz került, aki az útvonalainkat, a találkozóinkat, a beosztásainkat árulta a Barziniéknak. Matteo talált rá először. Ő jött hozzám, mert nem tudta, kiben bízzon meg.”

„És VB?”

„Amikor csak tudtam, eltereltem a pénzt, mielőtt elérte volna a futárt. Matteo ezeket megjelölte. Ezt jelentik a kezdőbetűk.” – Széttárta üres kezét. „Megpróbáltuk nyomon követni a pénzt egészen a fizetőig. Két hetünk volt arra, hogy bebizonyítsuk.”

„Ki fizette?”

Victor egy pillanattal a túl sokáig hallgatott. – A nagybátyád, Carlo.

Lorenzo érezte, hogy a név valahol a mellkasa alatt landol. Carlo bácsi, aki a konyhaasztalnál tanította pókerezni. Carlo bácsi, aki sírt a temetésen, majd a következő tavasszal Nápolyba költözött, és minden évben küldött neki karácsonyi üdvözlőlapot.

– Carlo a családot akarta – mondta Victor. – Apád beteg volt. Matteo volt a kedvenced, és Matteo kérdéseket tett fel. Matteo távozása és a te összetört életed után Carlo azt gondolta, hogy könnyű lesz irányítani. Legalábbis veled kapcsolatban tévedett.

„Ki volt a futár?”

„Sal Rinaldi.”

„Sal kilenc évig vezette apám autóját.”

– Sal a nagyapád tizenkét gyűrűjének egyikét viselte – mondta Victor. – Carlo odaadta neki a saját tartalékát, hogy családtagnak érezze magát.

Ruby mindezt félrebillentett fejjel hallgatta. Most elengedte Lorenzo ujjait, hogy egyenesen Victor kezére mutasson.

„Nálad van az oroszlán.”

– Igen – mondta halkan Victor.

– De te nem a rossz ember vagy. – A nő koncentráltan nézett rá. – A rossz embernek itt egy vágás volt. – Az ujjával vonalat húzott a bal szemöldökén keresztül. – Neked nincs vágásod.

Victor röviden lehunyta a szemét. – Salnak egy sebhely van a bal szemöldökén. 1998 óta.

Lorenzo egy lépést lement a hall padlójára. A hangja halk volt, ami mindig rosszabb volt. – Tudtad, hogy a bátyámat Gallónál fogják megölni?

“Igen.”

A szó ott ült a hideg levegőben közöttük.

„Aznap este 9:40-kor tudtam meg” – mondta Victor. „Carlo elhallgatott a telefonban, azt hitte, hogy az ő oldalán állok. Négyszer hívtam Matteót. Nem vette fel. Mire a Mulberry utcába értem, már megtörtént.”

„Csalódott vagy vele.”

– Csalódott vagyok vele – értett egyet Victor. – De nem teljesen.

Lorenzo előhúzta a fényképet a kabátjából, és feltartotta, hogy az öregember láthassa a kórházi ágyat, a csíkos takarót, a bátyja halántékán lévő ősz hajszálakat. – Akkor magyarázd el ezt.

Victor sokáig nézte. Valami végre megtört az arcán.

„Matteo még lélegzett, amikor odaértem hozzá abban a sikátorban” – mondta. „Alig. Betettem a saját autómba, és elvittem egy yonkersi orvoshoz, aki többel tartozott nekem, mint pénzzel. Hat hétig a hátsó szobában volt.”

– És a temetés?

„A koporsó, ami mögött sétáltál, üres volt, Lorenzo. Carlo zsebében egy halottkém volt. Carlo papíron Matteo halálát akarta, én pedig hagytam, hogy elhitesse vele, hogy teljesült a kívánsága.” Victor hangja most először elcsuklott. „Ha Carlo tudta volna, hogy Matteo él, befejezte volna. És legközelebb érted jött volna.”

„Hagytad, hogy elássak egy üres dobozt.”

„Élni hagytalak.”

„Tizenöt éven át” – mondta Lorenzo – „minden szeptemberben annál a sírnál ültem.”

„Tudom. Én vezettelek oda.”

Ruby megrántotta az ingujját. – Apa a dobozban van?

– Nem – mondta Lorenzo, és a saját hangja meglepte őt, rekedt és nedves volt. – Nem, drágám. Apu sosem volt a skatulyában.

– Rendben – mondta elégedetten. – Jó.

Victor mély lélegzetet vett. – Carlo tavaly áprilisban halt meg Nápolyban. Az emberei átnézték az iratait, és rájöttek, hogy Matteo vezet egy főkönyvet, és hogy Elena Russónak lehet belőle egy másolata. Sal azóta is a nyomában van. Három nappal ezelőtt megtalálta a moteljét Paramusban.

– És te nem jöttél hozzám.

„Valaki a házadban évek óta eteti Carlo embereit. Fogalmam sem volt, ki.” Victor tekintete Sofiára siklott, majd elkapta a tekintetét. „Még mindig nem tudom.”

– Sajnálom – tette hozzá Victor olyan halkan, hogy az már alig érthető volt. – Mindezekért. Minden szeptemberért.

Lorenzo ránézett. Nem mondta meg Victornak, hogy minden rendben van. Egyáltalán semmit sem mondott neki.

Valahol az emeleten csörögni kezdett egy telefon.