Victor Bellini tíz perccel később megérkezett, szürke arccal, és mindkét kezét Lorenzo mellkasára tette. „Ne menj ki oda” – mondta. „Elment. Ne menj ki oda.”

Zárt koporsó. Fekete esernyők. Öreg kőris színű ég.

Lorenzo a következő tizenöt évet azzal töltötte, hogy üzletről üzletre szétszedte a Barzini-vállalkozást, mígnem semmi sem maradt belőle, csak egy név a régi újságokban. Erre a bánatra birodalmat épített, tégláról, óvatosan, hidegen.

Nyolc nappal a temetés után Elena a templom előtt találta meg. Remegő hangon mondta: „Valami nincs rendben azzal az estével, Lorenzo. Kérdezd meg, ki hívta Matteót odakint.”

Túl üres volt ahhoz, hogy megkérdezze tőle, mit ért ezalatt. Másnap reggelre a lakása üres volt, és azt mondta magának, hogy csak egy ijedt lány, aki elszaladt.

– Lorenzo úr? – Ruby figyelte. – Ne vágjon olyan ijesztő arcot.

“Miért ne?”

– Mert szomorúnak tűnik. – Odahajolt, és kétszer nagyon határozottan megpaskolta a térdét. – Anya azt mondja, hogy a szomorú embereknek ölelésre van szükségük.

Mielőtt eldönthette volna, mitévő legyen, a lány már felmászott az ölébe – törölközővel, nyuszival és nedves copfokkal –, és a fejét a mellkasára hajtotta, mintha már százszor tette volna. Dom halkan kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött az ajtót.

Lorenzo mozdulatlanul ült, ahogy az ember ül, amikor egy madár leszáll rá.

Victor 11:40-kor érkezett meg, lerázva magáról az esőcseppeket tevekrémes kabátjáról, ami a legtöbb ember autójánál is drágább volt. Ötvennyolc éves volt most, ezüstös halántékkal, és amióta Lorenzo apja élt, a család tanácsadója volt. Két évtizeden át az ő nyugalma volt Lorenzo alapja.

A dolgozószobában találkoztak, csukott ajtó mellett. Ruby a szomszéd szobában aludt, Mrs. Bell mellette ült.

– Mondd, hogy híreid vannak – mondta Victor.

– Elena Russo ma este küldött nekem egy gyereket. – Lorenzo átcsúsztatta a cetlit az asztalon. – A lány azt mondja, Matteo az apja.

Victor kétszer is elolvasta. Az arca nem változott, de a hüvelykujja lassan körbe-körbe forgatni kezdte a jobb kezén lévő nehéz aranygyűrűt.

– Ez lehetetlen – mondta. – Matteo halott.

„Ez nem válaszol a kérdésre.”

„A gyerek hároméves, Lorenzo. A gyerekek ismételgetik, amit mondanak nekik.”

„Ismerte a szögletes palacsintákat.”

Victor most először szünetet tartott. „Akkor Elena elmondta neki. Elena jól ismerte Matteót.”

„Matteo soha senkinek nem mesélt a palacsintákról. Azt gondolta, hogy ez a legkínosabb dolog, ami valaha történt velem.”

– A gyász leleményessé teszi az embereket – mondta Victor. – Elena tizenöt évre eltűnik, aztán egy kislány jelenik meg az ajtód előtt egy üzenettel a bátyádról, pont azon az estén, amikor a legfáradtabb vagy. Nem találod ezt kényelmesnek?

Lorenzo figyelte, ahogy a gyűrű körbe-körbe jár. Arany, oroszlánfej, a száj néma ordításra tátva.

„Hányat csinált belőlük a nagyapám?”

„Tizenkettő. Tudod ezt.”

„Ki hord még ilyet?”

Victor hüvelykujja megállt. „Én. Három vagy négy öregember Floridában. A nagybátyád, Carlo is az volt, egészen a múlt tavaszi haláláig.”

„Ruby azt mondja, hogy az anyja táskáját elvivő férfi gyűrűjén oroszlán volt.”

A beálló csend elég hosszú volt ahhoz, hogy a folyosón lévő óra megüsse a háromnegyed órát.

– Engem vádolsz? – kérdezte halkan Victor.

„Még nem.”

„Akkor emlékezz, ki maradt veled abban a konyhában, amikor mindenki más elszaladt.” Victor felállt és begombolta a kabátját. „Emlékszel, ki ült veled a temetés estéjén.”

– Mindenre emlékszem – mondta Lorenzo.

Megnyugtatásul szánta. Miután Victor elment, már nem volt teljesen biztos benne, hogy valóban úgy hangzott-e.

Fél éjfélkor ébren találta Rubyt a kék vendégszobában, pontosan az ágy közepén ült az egyik régi fehér pólójában, ami bokájáig ért. Mrs. Bell elszundikált a karosszékben.

– Visszajöttél – suttogta Ruby.

„Azt mondtam, hogy megteszem.”

„A felnőttek mondanak dolgokat, aztán elfelejtik.”

„Nem felejtem el.”

Komolyan elgondolkodott ezen. „Anya azt mondja, az ígéretek ajtók. Át kell lépni rajtuk, különben csak falak lesznek fogantyúkkal.”

Lorenzo leült az ágy szélére. Valami összeszorult a torkában, amit már régóta nem érzett.

– Akkor itt egy ajtó – mondta. – Megkeresem anyukádat.

“Hogyan?”

„Kérdések feltevésével. Nagyon jó vagyok a kérdezésben.”

„Jól tudsz találni?”

Hosszan nézte a nőt. – Az leszek.

Úgy tűnt, ez kielégítette. Benyúlt a párnája alá, és előhúzott egy papírdarabot, amit biztosan végig az esőkabátja zsebében hordott, mert a hajtogatás és a széthajtás miatt puha volt. Egy zsírkrétarajz volt: egy ferde kék négyzet, egy kék körökkel borított kerítés, három pálcikafigura és egy nagy sárga oroszlán egy ajtó fölé.

– Az a kék ház – mondta. – Azok az álmos virágok. Azok anya, apa és én.

– És az oroszlán?

„Anya azt mondta, hogy soha ne menj a kék házba, hacsak nem jön az oroszlánember.” Hatalmasat ásított. „Egy levelet tett neked az oroszlán szájába.”

Lorenzo teljesen elnémult. – Melyik oroszlán?

– A szép – motyogta Ruby, miközben már a párnára csúszott. – A kapunál.

Hajnali 1:15-kor Lorenzo esernyő nélkül kisétált az esőbe. Dom zseblámpával a kezében követte, és nem szólt semmit, mert Dom már régen megtanulta, mikor nem szabad.