„Kinél vannak még meg a kódok?”

– Három ember – mondta Sofia. – Te. Az öreg birtokigazgató, aki hat éve halt meg. És Victor.

Lorenzo nagyon óvatosan letette a csészéjét. „Hozzátok az autókat!”

„Elhozhatom a főnök palacsintáját?” – kérdezte Ruby.

“Nem.”

Ruby csak bámult rá.

– Rendben – mondta. Mrs. Bell már nyúlt is egy papírzacskóért.

A régi Moretti-birtok ötvennyolc percre északra feküdt, elhagyva a város utolsó részeit, fel a Hudson-völgybe, ahol kőfalak húzódtak a keskeny utakon, és a falevelek vörös-arany színben pompáztak. Lorenzo a temetés utáni fogadás óta nem tette oda a lábát. Apja a következő hónapban lepecsételte, és amikor apja meghalt, Lorenzo egyszerűen csak fizette az ingatlanadót, és soha senkit nem kért meg, hogy nyissa ki.

Ruby hátul ült közte és Sofia között egy új, lila pulóverben, amit a Saw Mill Parkway melletti Targetből vett, az oroszlános palacsintával a zacskójában az ölében. Negyvenegy kérdést tett fel a felhajtón. Sofia számolta.

„Kék a régi ház?”

“Nem.”

„Akkor miért kék a szoba?”

“Nem tudom.”

„Apa festette?”

“Talán.”

„Ki kellene festened egy szobát. Rossz palacsintákat és rossz rajzokat készítesz. Talán a festészet a te világod.”

Sofia kinézett az ablakon, és egész reggel először remegett a válla. – A bátyád szája van rajta – mondta, amikor már tudott beszélni.

A ház a fák, a szürke kő és a sötét ablakok között emelkedett. Az oldalsó veranda mentén egy rácsos fal, amit Lorenzo anyja negyven évvel ezelőtt ültetett, olyan sűrűn volt benőve indákkal, hogy elnyelte a korlátot. A virágok mélykékek voltak, és szorosan összecsukódtak a szürke reggelben.

„Az álmos virágok!” Ruby mindkét kezét az autó ablakához nyomta. „Még alszanak. Reggelire felébrednek.”

Hajnalkák. Az anyja is így hívta őket, álomvirágoknak, amikor kisfiú volt. Elfelejtette.

Két őr söpörte át a területet, mielőtt bárki is kijutott volna. Az egyik visszajött, és Sofia ablakának hajolt. „Friss keréknyomok a kocsifelhajtón túl. Mióta elállt az eső. Nem a mieink.”

Bent a házban por, cédrus és hideg kandallók szaga terjengett. Fehér lepedők takarták a bútorokat, mintha sorokban ülő szellemek lennének. Ruby félelem nélkül sétált végig rajta, Lorenzo kezét fogva és a lépcső felé vonszolva.

– Fent – ​​mondta. – Anya nyitotta ki a kék szobát egy nappal az oroszlán előtt.

– Azon a napon, mielőtt a kapumhoz hozott?

Bólintott. „Sírt, és kivett egy képet. Aztán visszatette.”

A kék szoba a második emeleti folyosó legvégén volt. Lorenzo mindig is azt hitte, hogy egy ágyneműszekrény. A rézkulcs úgy került a zárba, mintha rá várt volna.

A falakat pontosan a hajnalkakékre festették. Volt ott egy keskeny íróasztal, egy polc tele anyja által gyűjtött zenélődobozokkal és egy cédrusfából készült láda. Az asztalon egy kék cérnával átkötött levélköteg állt, alattuk pedig egy vastag fekete főkönyv.

A legfelső levél Matteo kezében volt.

Elenám, tudom, hogy szerinted mindent el kellene mondanom Lorenzónak. De ha elmondom neki, mielőtt tudnám, ki hallgatózik, veszélybe sodorlak téged, és őt is. Adj nekem még két hetet.

A főkönyv dátumok, összegek és kódolt útvonalak soraiból állt. Kifizetések, hónapról hónapra, két évvel Matteo halála előttre visszamenőleg. Minden kifizetés mellett egy kezdőbetűsor állt.

Sofia végighúzta az ujját egy oszlopon, majd elhallgatott. Lorenzo már látta, mire gondol, mielőtt kimondta volna.

VB

– Victor kezdőbetűi – mondta Sofia halkan. – Újra és újra.

Mielőtt válaszolhatott volna, Ruby erősen megrántotta az ingujját. Kinyitotta a cédrusból készült ládát, és mindkét kezében egy fényképet tartott, óvatosan, ahogy Mrs. Bell tanította a teli pohár tartására.

– Az én vagyok – mondta büszkén. – Amikor még csecsemő voltam.

Egy kórházi szoba volt. Egy fáradt, mosolygós Elena feküdt az ágyban. Mellette, egy csíkos takaróba csavart újszülöttel a kezében, egy sovány férfi ült, akinek már őszülő hajszálai voltak a halántékán, és nevetésre ráncolódott a szeme körül.

Matteo volt az. Idősebb. Soványabb. Élő.

Lorenzo elzsibbadt ujjakkal lapozgatta a fényképet. A hátoldalon Elena kézírásával: M és Ruby, első nap. Március 9. És ennek három éve volt.

Kint egy kocsi ajtaja csapódott. Léptek hallatszottak az alattuk lévő előcsarnok kőpadlóján, sietség nélkül, ismerősen.

– Lorenzo – Victor Bellini hangja emelkedett fel a lépcsőházból, nyugodtan és szinte bánatosan. – Gyere le. Ideje, hogy meghallgasd, mi történt valójában a bátyáddal.

4. rész: Amit az oroszlán látott
Egy hosszú pillanatig senki sem mozdult a kék szobában.

Lorenzo a fényképet a belső zsebébe csúsztatta, a főkönyvet pedig a kabátja alá, a bordáihoz rejtette. Sofia az ajtóhoz lépett, egyik kezét a csípője közelében pihentette, tekintetét a lépcsőházra szegezte.

– Ő az oroszlánember? – suttogta Ruby.

– Még nem tudom – mondta Lorenzo. – Maradj Sofiával.

– Nem. – Apró kezével két ujját fogta meg. – Ígérd meg az ajtót. Te mondtad.

Sofiára nézett. Sofia a gyerekre nézett, majd egy aprócska bólintással jelezte. Ha együtt mennek le, legalább mindannyian ugyanazt látják.

– Bármi is történjék – mondta Rubynak –, ne engedd el a kezem.

– Tudom – mondta, mintha pont ő lett volna az, akinek emlékeztetnie kell magát.