Egy viharos kedd estén, pontban 9:47-kor, a Palisade Avenue legrettegettebb embere egy vékonyka hangot hallott meg a térde magasságából: „Bácsi, kölcsönkérhetem a házadat? Csak amíg anyukám visszajön… és esetleg kaphatnék egy kekszet is? Nagyon éhes vagyok.” 🌧️🦁

Egy régi hang volt, egy igazi csengő, az a fajta csengés, amilyet húsz éve nem hallottak a legtöbb házban. Mindenki az előcsarnokban egyszerre nézett fel.

„A temetés után megszakadt a vonal” – mondta Lorenzo.

– Újrakapcsoltam – mondta Victor. – Két évvel ezelőtt. Miatta.

Lorenzo kettesével vette a lépcsőfokokat, Ruby a csípőjén ugrált, Sofia pedig közvetlenül mögötte. A csengés a kék szobából jött, egy krémszínű forgógombos telefonból a polcon a zenélő dobozok között, amit Lorenzo észre sem vett.

Felemelte a kagylót. Nem szólt semmit. Nem tudott.

– Lorenzo?

A hang idősebb, durvább és lassabb volt, mint amire emlékezett. Ez volt az a hang is, amelyik gyermekkorában minden születésnapi vacsorán arra buzdította, hogy ne legyen ilyen komoly.

„Máté.”

„Ne mondd ki a nevem többet. Ezen a vonalon nem.” Hosszú lélegzetvétel a vonal túlsó végén. „Istenem. Úgy beszélsz, mint apa.”

„Hagytad, hogy eltemesselek.”

„Nem engedtem, hogy bármit is csinálj. Hat héttel a saját temetésem után egy hátsó szobában ébredtem fel Yonkersben.” A bátyja hangja remegett. „Addigra már csak az maradt meg, hogy életben tartsanak, ha halott maradnak.”

„Tizenöt éven át.”

– Tudom – mondta Matteo. – Mindegyiket megszámoltam.

Ruby mindkét kezével húzta a zsinórt. „Apa az? Apa az?”

Lorenzo leguggolt, és a füléhez emelte a kagylót. Már fél méterről hallotta, ahogy a bátyja elakad a lélegzete.

„Rubínólány.”

„Apu! Eltévedtél?”

„Megtettem, bébi.”

„Féltél?”

“Igen.”

„Én is. Mr. Lorenzonak rossz az ajtaja és van egy oroszlánja, és azt mondja, hogy szögletesre sütötted a palacsintáit.”

– Azt mondtam, hogy szögletesre csinálta őket – mondta Matteo, és nevetett, de a nevetés félbeszakadt. – Jó hozzád?

Ruby felnézett Lorenzóra, és elgondolkodott. „Tanul.”

Lorenzo visszavette a telefont. – Hol van Elena?

„St. Agnes White Plains-ben. Anna Vale néven vették fel.” – Matteo hangja kemény és gyors volt. „Miután Rubyt otthagyta a kapud előtt, dél felé hajtott, hogy elhúzzon Sal autójától a ház elől. Lehajtottak vele a 9-es útról Hastings közelében. Két bordatörése és agyrázkódása van. Ébren van. Folyton Ruby után érdeklődik.”

Sofia már az ablaknál ült a telefonján, halkan és gyorsan. Aztán abbahagyta a beszédet, és közelebb hajolt az üveghez.

– Két autó áll a kapunál – mondta. – Sár a tányérokon.

– Victort követték – súgta Matteo Lorenzo fülébe. – Vagy téged követtek. Figyelj rám. Az első ösztönöd az lesz, hogy harcolj. Ne tedd!

„Az én birtokomon vannak.”

– A főkönyv miatt vannak ott. Anya portréja mögött, a lenti folyosón van egy másolat, amit tizenöt évvel ezelőtt készítettem. Add oda nekik a másolatot. Az eredetit tartsd meg. – A bátyja hangja elhalkult. – És Lorenzo, bármit is csinálsz, ne engedd, hogy Rubyt meglássák.

Lorenzo megfordult.

A kék szoba üres volt, leszámítva Sofiát az ablaknál. A folyosóra vezető ajtó tárva-nyitva állt, és azon keresztül egy kis lila pulóvert látott a lépcső tetején, egyik kezében Mr. Buttons lógott.

Alatta a régi ház bejárati ajtaja kitárult, és négy egyszerű sötét kabátos férfi lépett be az előszobába, és felnéztek.

5. rész: Sütik és család főnöke
Lorenzo négy lépéssel elérte a lépcső tetejét, és egyetlen mozdulattal csípőre emelte Rubyt. A lány fészkelődve próbált a férfi válla fölött lenézni az alatta álló férfiakra.

– Mr. Buttons elesett – magyarázta. – Én mentettem ki.

– Jó munka – mondta, és elindult lefelé.

A hallban álló négy férfi sem nem volt fiatal, sem drámai kinézetű. Egyszerű kabátot és egyszerű arcot viseltek, az a fajta férfi, aki megélhetést keres, az, akit elfelejtenek. Az elöl állónak ősz haja volt, és vékony, türelmes mosolya az arcán.

– Moretti úr – mondta –, szeretnénk megkapni a főkönyvet.

„Ki küldött téged?”

– Tudod, ki küldött minket. – A férfi tekintete Rubyra siklott, és egy kicsit túl sokáig maradt ott. – Ő a gyerek?

Lorenzo érezte, ahogy a lány ujjai a gallérjába vájnak. Valami nagyon régi és nagyon hideg mozdult felfelé a mellkasában, az a dolog, amitől ellenségei tizenöt éven át tanultak meg félni.

– Ő az unokahúgom – mondta.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta a szót. Úgy jött ki a torkán, mintha mindig is ott lett volna.

Victor két embere megmozdult az ajtó közelében. Lorenzo őrei kint voltak, Sofia pedig egy hangtalanul követte. Harminc másodperc alatt erődítménnyé változtathatná ezt a régi házat, és pontosan tudta, hogyan fog végződni, és tudta, hogy Rubyval a közepén fog végződni.

Egy hároméves kislányra gondolt, aki egy kőoroszlán mellett várakozik az esőben, mert azt mondták neki, hogy biztonságban van.

– Sofia – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Lenti folyosó. Anyám portréja mögött.

Kevesebb mint egy perc múlva vissza is ért egy vékony bőrmappával. A férfi elvette, feltartotta, hogy lássák, és nem mozdult feléjük.

– Íme, mi történik – mondta. – Fogadjátok ezt. Elhagyjátok a bátyám házát. És egyikőtök sem mehet egy mérföldnél közelebb St. Agneshez.

Az ősz hajú férfi mosolya elhalványult. Nagyon lassan benyúlt a kabátjába, és előhúzott egy fényképet. Elena a kórházi ágyon fekszik, sápadtan, csukott szemmel, mögötte egy világító monitor.