A bal oldali oroszlán szája ugyanolyan néma üvöltésre tátva állt, mint a gyűrű. Lorenzo a sötét kőbe nyúlt, és műanyagot tapintott, egy fagyasztózacskót mélyen beszorítva a fogai mögé, ahová az eső nem érhetett el.

Egy vastag, a szélein megsárgult boríték volt benne.

A nevét ferde, türelmetlen kézírással írták az elejére, az L betűt olyan erősen nyomva, hogy majdnem elszakította a papírt. Egy olyan ember kézírása volt, aki mindig túl gyorsan írt, mert folyton a következő dolog járt a fejében.

Matteo kézírása.

És a neve alatt, ugyanazzal a tintával, egy dátum állt: szeptember 14-e, tizenöt évvel ezelőtt. Egy héttel azelőtt, hogy a bátyja meghalt.

3. rész: Az álmos virágokkal teli szoba
A boríték nehezebbnek érződött a kelleténél.

Lorenzo hajnali ötkor a könyvtár lámpája alatt ült, még mindig a tegnapi ingében, és forgatta azt, miközben a ház ébredezni kezdett körülötte. Életében ezernyi olyan dokumentumot olvasott már, amelyek megölhetnek valakit. Soha nem félt kinyitni egyet sem.

„Ez apától van?”

Ruby az ajtóban állt a hosszú fehér pólóban, Mr. Buttons az egyik hóna alatt, haja seprűként állt ki oldalt.

– Aludnod kellene – mondta.

„Neked is aludnod kellene.”

„Én vagyok a főnök.”

– Ettől nem leszel okosabb. – Átcammogott a szőnyegen, és leült a férfi mellé a székre. – Te nyitottad ki?

„Még nem.”

“Miért?”

Csak illusztrációként
– Mert nem tudom, mi van ráírva.

Teljes zavarodottsággal nézett rá. „Ezért bontogatsz leveleket.”

Becsúsztatta az ujját a pecsét alá. Egy apró rézkulcs esett a tenyerébe, egy kifakult kék zsinórra kötözve.

– Az a kék szobába való – vágta rá azonnal Ruby. – Apu kék zsinórral köti a fontos dolgokat.

A levél egy oldalas volt, gyorsan íródott.

Lorenzo, ha ezt olvasod, akkor nem volt lehetőségem személyesen elmondani neked. Menj el a Cold Spring-i házba. Ne higgy a történetnek, amit arról mesélnek, hogy mi történt velem, és ne higgy senkinek, aki azt mondja, hogy elárultam a családot. A kék szobában van az, amit nem bírtam elvinni. Van ott egy főkönyv. Ha bármi történik velem, Elena tudja, hol keresse. Védd meg. Bármit is mond, higgy neki. – M.

Lorenzo háromszor elolvasta. Harmadszorra vette észre, hogy nem stabil a keze.

Mindig is azt hitte, hogy Matteo utolsó írása egy bevásárlólista volt, amit a hullaházban talált a kabátjában. Tej, kenyér, születésnapi üdvözlőlap Mamának. Tizenöt évig őrizte ezt a listát a pénztárcájában.

– Mit ír? – kérdezte Ruby.

„Azt írja, apád aggódott.”

„Anyuról?”

„Anyáról.”

Bólintott, mintha ez megerősített volna valamit. „Apa választotta a nevem. Anya mondta.”

Lorenzo nem bízott magában abban, hogy erre válaszolni fog.

Kopogás, majd az ajtó várakozás nélkül kinyílt, ami Sofiát jelentette. Egyetlen pillantással vette át a borítékot, a kulcsot és a gyereket.

„Találtál valamit.”

„Matteo hagyott egy levelet.” – Átnyújtotta. „Igazi. Bárhol felismerném a kézírását.”

Sofia állva olvasta. Amikor a szavak listájához ért, összeszorult az álla.

Ruby oldalra billentette a fejét, és Sofiát figyelte. Aztán tágra nyílt a szeme, és rámutatott.

„Te vagy a hölgy a fényes cipőkben.”

Sofia pislogott. – Micsoda?

„A kék házban. Fényes ezüst cipőd és ezüst táskád volt. Nem beszéltél.”

– Drágám, még soha nem találkoztunk tegnap este előtt. – Sofia hangja szelíd maradt, de tekintete Lorenzóra vándorolt. – Még soha életemben nem jártam a Cold Spring házban.

– Ott voltál – erősködött Ruby.

„Nem voltam.”

„Lehet, hogy más volt a hajad.”

„Lehet, hogy nem is én voltam.”

Lorenzo Sofia arcát figyelte, Sofia pedig azt, ahogy a férfi nézi. Nyolc évig őrizte az életét. Egyszer három éjszakát ült egy kórház folyosóján, miközben a férfi azt színlelte, hogy a vakbélgyulladása emésztési zavar.

És egy hároméves, aki tudott a szögletes palacsintákról, felismerte őt.

– Ha kételkedsz bennem – mondta Sofia halkan –, ne vigyél magaddal.

„Kétlem mindenkiben. Csak ezért lélegzem még.”

„Ez nem válasz.”

Ruby lecsúszott a székéről, átsétált a szobán, és két ujjával megragadta Sofia kabátujját. – Rosszul vagy?

Sofia leguggolt hozzá. – Nem.

„Jól vagy?”

„Megpróbálok az lenni.”

Ruby úgy fordult Lorenzóhoz, mintha ítéletet hirdetne. „Akkor jöhet.”

Mrs. Bell hatkor palacsintát sütött. Csillagokat, egy virágot, egy szívet és egy ferde formát, aminek oroszlánnak kellett volna lennie, de végül inkább egy napégette krumplira hasonlított.

– Ő a főnök – jelentette be Ruby, és magához vette az oroszlánt.

– Az megégett – mondta Mrs. Bell.

„A főnökök tudnak ropogósak lenni.”

Lorenzo feketekávét ivott és semmit sem evett. Ruby észrevette. Óvatosan kettészakította az oroszlános palacsintát, és a nagyobbik felét áttolta Lorenzo felé az asztalon.

„A főnököknek enniük kell.”

„Nem vagyok éhes.”

– Hallgass a gyerekre! – mondta Mrs. Bell olyan hangnemben, amilyet az anyja halála óta senki sem használt vele ebben a házban.

Megette. Ruby hatalmas elégedettséggel figyelte minden falatot. „Látod? Megcsináltalak.”

Sofia visszajött a folyosóról, kezében a telefonjával, és más arccal. „Van egy problémánk. A Cold Spring biztonsági rendszere ma hajnali 3:14-kor kapcsolt be. A kamerákat negyven másodperccel azelőtt kikapcsolták, hogy a riasztás elérte volna a szerverünket.”

„Valaki bement.”

„Vagy valaki azt akarja, hogy ezt higgyük.”