Azt hitte, a férfi is munkát keres, nem tudván, hogy az egész farm az övé.

1. RÉSZ

– Te is munkát keresve jöttél?

A poros csizmás férfi felnézett és elmosolyodott.

– Többé-kevésbé.

Mariana Castañeda az ölében tartott nyomtatványokra mutatott.

–Akkor szükséged lesz egy tollra. Fogd az enyémet.

Csak egy volt neki, de odaadta neki. Aztán kinyitotta a zacskót, amit Doña Mercedes készített neki, és eltört egyet a két zsemléje közül.

Egyél valamit. Senki sem érdemli meg, hogy üres gyomorral adjon interjút.

Az idegen elfogadta a kenyér felét. Egyszerű inget, régi kalapot és kopott farmert viselt. Mariana azt hitte, hogy ő is csak egy a közel 60 jelentkező közül, akik a veracruzi Coatepec közelében található Los Encinos Ranch irodája előtt gyűltek össze.

El sem tudtam képzelni, hogy egy órával később kiderül, hogy az a férfi birtokolja a kávéültetvényeket, a raktárakat, a szarvasmarhákat és minden hektárt, ami a padról látható.

Mariana 37 éves volt, és túlságosan is jól ismerte az érzést, amikor mindent a nulláról kell kezdeni.

Majdnem egy évtizeden át egy kis szépségszalont vezetett. Az üzlet nem tette gazdaggá, de lehetővé tette számára, hogy kifizesse a számláit és anélkül éljen, hogy bárki engedélyét kérné.

Minden megváltozott, amikor az édesanyja megbetegedett.

Először megpróbált nappal dolgozni, éjszaka pedig gondoskodni róla. Aztán jöttek a vizsgálatok, a kórházi kezelések és a gyógyszerek. Mariana eladta a szépségszalonját, hogy kifizesse az adósságait, és Rubén testvéréhez költözött, akinek a házában az édesanyja is lakott.

Nyolc hónappal később a nő meghalt.

Néhány héttel a temetés után Norma, Rubén felesége, több üres dobozt helyezett el Mariana szobájában.

„Vissza kell foglalnunk ezt a helyet” – mondta. „Nem maradhatsz itt a végtelenségig.”

Rubén hallotta a konyhából, de nem védte meg a húgát. Csak a padlót bámulta.

Ez jobban fájt neki, mint a kirúgás.

Mariana két bőröndbe pakolta a holmiját, és veszekedés nélkül távozott. Doña Mercedes, anyja régi barátnője, kölcsönadott neki egy kis szobát a ház hátsó részében.

Amikor megtudta, hogy Los Encinosban felvételt hirdetnek, elkészített egy egyszerű önéletrajzot. A ranch több pozíciót is kínált, köztük egy adminisztratív asszisztensi pozíciót a beszerzési osztályon.

Marianának nem volt egyetemi diplomája, de tíz évig kezelte a beszállítókat, a készleteket, a behajtásokat és a kifizetéseket. Szüksége volt erre a lehetőségre, hogy visszaszerezze azt, amit a halál és családja közönye elvett tőle: a saját élete feletti irányítást.

Amíg vártak, a kalapos férfi megkérdezte tőle:

– Mit tennél, ha felfedeznéd, hogy a tulajdonos rosszul bánik a munkásaival?

– Keresnék egy másik munkát.

– Még akkor is, ha szükségem lenne a pénzre?

–A munka igénye nem jelenti azt, hogy elfogadsz bármilyen megaláztatást.

– Mi van, ha a tulajdonos nem tudja, mi folyik itt?

Mariana halkan felnevetett.

– Ha mindezt ő viseli, és nem tudja, hogyan kell bánni az emberekkel, akkor ő a felelős.

Az idegen feszülten figyelte a lányt.

– Talán le kellene ülnöm a jelentkezők közé, hogy megtudjam.

– Talán – felelte a nő. – Bár kétlem, hogy egy gazdag ember össze akarná koszolni a csizmáját.

A folyamat röviddel ezután elkezdődött.

Ramiro Valdés, a hacienda vezérigazgatója átnézte a jelöltek dokumentumait. Amikor Mariana önéletrajzához ért, alig olvasta el az első néhány sort.

– Egyetemi tanulmányok?

– Nem, de majdnem 10 évig vezettem a saját vállalkozásomat.

Ramiro félretette a lepedőt.

—Formális végzettséggel rendelkezőket keresünk.

– Nem lesz vizsga?

—Mi döntjük el, hogy kinek lesz profilja.

Negyven perccel később kihirdették a kiválasztott játékosokat. Mariana nem volt köztük.

Eltette a papírjait, és odalépett a kalapos férfihoz.

– Elmegyek. Remélem, neked több szerencséd lesz.

– Már feladta?

– Az nem feladás, ha még elkezdeni sem engednek.

Mariana már félúton járt a kapu felé, amikor egy alkalmazott utolérte.

– Castañeda asszony! Változás történt. Minden adminisztratív jelentkező részt vesz a vizsgán.

Ramiro látható bosszúsággal fogadta a parancsot.

A vizsga számlaegyeztetést, készletnyilvántartást, beszállítókkal való bánásmódot és hibakeresést tartalmazott. Mariana a többiek előtt végzett.

Fél órával később a többi jelölttel együtt bekísérték a főirodába.

Belépve a lány megdermedt.

A bankár az asztalfőn ült. Már nem viselt kalapot. Ramiro és a felügyelők körülötte álltak.

– Jó reggelt kívánok, Montes úr – mondta a könyvelő.

Mariana érezte, hogy ég az arca.

Alejandro Montes volt a Los Encinos tulajdonosa.

Elmagyarázta, hogy azért döntött úgy, hogy személyesen is megfigyeli a folyamatot, mert hónapok óta panaszokat kapott a tisztességtelen felvételi gyakorlatokról. Ezután bejelentette az eredményeket.

Mariana a legmagasabb osztályzatot kapta.

– Próbaidőre fogom felvenni – mondta Alejandro. – Nem azért, mert megosztotta velem a kenyerét, hanem mert kihagyták, mielőtt bárki is fáradozott volna azzal, hogy kiderítse, mire képes.

Mariana valami olyasmivel távozott az irodából, amit anyja halála óta nem érzett: büszkeséggel.

Azt viszont nem tudta, hogy Alejandro nem azért álcázta magát, hogy próbára tegye Ramirót. Hónapok óta gyanította, hogy valaki lop Los Encinosból.

És mielőtt véget ért volna az első hete, Mariana talált volna egy számlát, amelyet ez a tolvaj bármi áron hajlandó volt megvédeni.

2. RÉSZ