„Talán elismerést és jobb fizetést érdemeltél volna. Nem volt jogod ellopni vagy lerombolni egy ártatlan nő hírnevét.”
Az ellenőrzés feltárta, hogy a sikkasztások meghaladták a 18 millió pesót. Ramirót kirúgták, az ügyet pedig ügyvédeknek és a hatóságoknak adták át. Alejandro azonnal kifizette a tartozásokat, amelyeket a vagyonfelügyelő eltitkolt a kis beszállítók elől.
Aztán elment megkeresni Marianát.
Doña Mercedes házában találta, amint ruhákat pakolt egy bőröndbe. Egy másik városban kapott interjút.
Alejandro nem ajánlott neki pénzt, és nem is próbálta meggyőzni előléptetéssel.
– Bocsáss meg – mondta. – Amikor azt hittem, hogy teljesen idegen vagy semmivel, megosztottad velem az egyetlen ételedet. Amikor rám került a sor, hogy megbízzak benned, hagytam, hogy a kétség felülírjon mindent, amit már tudtam a jellemedről.
– Értem, hogy nyomozni kellett.
– Igen, de megtehettem volna anélkül is, hogy bűnösnek bánjak veled. Csalódtam benned.
Marianna mély lélegzetet vett.
–Nem térhetek vissza egy olyan helyre, ahol bárki lerombolhatja a méltóságomat azzal, hogy dokumentumokat helyez el a számítógépen.
–Nem akarom, hogy visszajöjj, mert szükséged van rám. Csak akkor, ha hagyod, hogy megváltoztassam azt, ami lehetővé tette számukra, hogy fájdalmat okozzanak neked.
Alejandro átnyújtott neki egy jelentést. Ez tartalmazott kettős ellenőrzéseket, külső auditokat, egyéni hozzáférést és egy protokollt, amely megakadályozta, hogy bárkit is felfüggesztsenek tanúk meghallgatása és a beosztások ellenőrzése nélkül.
„Továbbá” – tette hozzá – „a koordinációs pozícióra pályázatot kell kiírni. Ha úgy dönt, hogy jelentkezik, más jelöltekkel kell majd versenyeznie. Nem akarok olyasmit adni magának, amiről már bebizonyította, hogy megérdemli.”
Marianának 3 napjába telt, mire eldöntötte.
Visszatért, és a legjobb értékeléssel kapta meg az állást.
Patricia volt az elsők között, akik keresték.
– Ismeretlenül ítéltelek meg – vallotta be. – Azt hittem, a pénzéért akarsz közel kerülni Alejandróhoz.
– Nem ismer eléggé ahhoz, hogy megbízzon bennem.
– Ez igaz. De én sem ismertem elég jól ahhoz, hogy ne bízzak benne.
Nem lettek azonnal barátok. Apránként építették ki a bizalmat, és ezért lett őszinte.
Alejandro is tiszteletben tartotta Mariana idejét. Hetekig csak a tulajdonos és a koordinátor voltak. Aztán újra beszélgetni kezdtek, pont úgy, mint azon a fapadon.
Ximena vette észre ezt először.
„Apám másképp mosolyog, amikor bejössz” – jegyezte meg egy nap.
– Talán mulatságosnak találja, ahogy rendszerezem a számlákat.
– Apám nem a számlák miatt mosolyog.
Hónapokkal később Alejandro meghívta Marianát egy sétára a hacienda felső részére. Innen már látszottak a ködön át elnyúló kávéültetvények.
„Egy olyan programot szeretnék létrehozni, amelynek keretében a munkába felhagyott nőket felveszik, hogy gondoskodhassanak családtagjaikról” – mondta. „Képzésben és rugalmas munkaidőben részesülnek.”
– Ennek egy valódi programnak kell lennie, nem pedig egy közösségi médiára szánt szép képnek.
Alejandro nevetett.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
Aztán komoly lett.
–Évekig összekevertem a szerelmet a veszteségtől való félelemmel. Veled megértettem, hogy az érzésektől való védekezés egyben a halál egyik módja is. Elfogadnád a vacsorameghívásomat? Nem mint alkalmazott vagy valaki, akinek bocsánatot kell kérnem. Csak mint Mariana.
Egyetértett.
A kapcsolat lassan alakult. Ximena sosem érezte úgy, hogy Mariana megpróbálná helyettesíteni az anyját. Épp ellenkezőleg, Mariana volt az, aki arra biztatta, hogy őrizzen meg Lauráról fényképeket, és beszéljen róla anélkül, hogy attól félne, kellemetlenséget okoz neki.
Eközben Mariana élete is újjáépült. Bérelt egy házat, kifizette az adósságait, és eleget félretett ahhoz, hogy megnyisson egy kis szalont a Los Encinos közösségi program keretében.
A bátyja, Ruben elment megkeresni.
– Meg kellett volna védenem, amikor Norma arra kért, hogy menj el – ismerte be. – Hallgattam, mert könnyebb volt, mint szembenézni a problémával.
– Megbocsátok neked – mondta Mariana –, de a megbocsátás nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha soha nem történt volna meg.
Rubén elfogadta ezt az igazságot. Ettől kezdve tettekkel, nem ígéretekkel kezdte újjáépíteni a kapcsolatát a nővérével.
Egy évvel később Los Encinos újabb toborzónapot szervezett.
Ezúttal Mariana az asztal másik oldalán ült, ügyelve arra, hogy senkit se küldjenek el az öltözködése, a kora vagy az egyetemi végzettség hiánya miatt.
Mielőtt elkezdték volna, meglátta Alejandrót, aki ugyanazon a padon ült, ahol találkoztak. Egyszerű inget, poros csizmát és a régi kalapot viselt.
Mariana odalépett hozzá, és megmutatott neki egy tollat.
– Te is munkát keresve jöttél?
– Többé-kevésbé.
Kivett egy zsemlét a táskájából, és kettétörte.
–Akkor egyél. Senki sem érdemel interjút üres gyomorral.
Sándor elvette a kenyeret, de a kezét is.
„Amikor először jöttem ide, meg akartam tudni, kiben bízhatok. Végül megtaláltam azt a nőt, aki megtanított újra bízni.”
Hónapokkal később egy kávéültetvényekkel körülvett kis kápolnában házasodtak össze. Ximena az apja mellett maradt; Doña Mercedes végigsírta a szertartást, Patricia pedig minden részletet megszervezett.
Mariana nem azért jött Los Encinosba, hogy gazdag férfit találjon. Két zsemlével, egy tollal és azzal a vágyalással érkezett, hogy visszanyerje függetlenségét.
Alejandro sem számított arra, hogy szerelmes lesz. Csak azt akarta kideríteni, hogy ki lop a tanyájáról.
Mindketten valami sokkal nagyobbat találtak: egy második esélyt és a bizonyosságot, hogy a legkisebb gesztusok is olyan igazságokat tárnak fel, amelyeket semmilyen vagyonnal nem lehet megvásárolni.
