„Megtennéd, hogy úgy teszel, mintha ismernél, amíg az asztaltól el nem mennek?” – kérdezte; majd az anyja intett neki, hogy jöjjön oda.

1. RÉSZ

– Úgy tennél, mintha ismernél, amíg az az asztal ott el nem megy?

A férfi lassan letette a kávéscsészéjét, és úgy nézett Mariana Ríosra, mintha azon gondolkodna, hogy egy kétségbeesett nővel vagy egy szélhámossal áll-e szemben.

– Ez egy elég furcsa módja a bemutatkozásnak.

– Tudom. De gyors válaszra van szükségem.

Péntek este volt, egy étteremben San Miguel de Allende történelmi központjában. Mariana úgy döntött, hogy olyasmit tesz, amit hónapok óta elkerült: egyedül vacsorázik, anélkül, hogy a telefonja mögé bújna, és elvitelre rendelne.

Minden jól ment, amíg meg nem látta Esteban Lozanót, a négyéves volt barátját, néhány asztallal arrébb ülni.

Mellette egy elegáns, sötét hajú nő állt. Előttük Esteban szülei, ugyanazok az emberek, akikkel Mariana a karácsonyokat, születésnapokat és évfordulókat ünnepelte. Évekig hitte, hogy egy napon hivatalosan is a családjává válnak.

A kapcsolat nyolc hónappal korábban ért véget. Nem volt hűtlenség vagy veszekedés. Esteban házat, stabil időbeosztást és kiszámítható életet akart. Mariana próbálta beindítani fotózási vállalkozását, túlélve az esküvőket, keresztelőket és azokat a hónapokat, amikor alig tudta megfizetni a lakbért.

Egyikük sem volt rossz ember.

Mariana azonban továbbra is úgy érezte, hogy a kudarc az ő nevére szól.

Esteban anyja meglátta őt, és elkezdett felkelni.

Mariana pánikba esve odalépett a szomszéd asztalnál ülő idegenhez.

Magas volt, fekete hajú és nyugodt arckifejezésű. Körülbelül 34 évesnek tűnt.

„Mennyire kellene ismernem őt?” – kérdezte.

– Eleget, hogy ne tűnjön úgy, mintha egy kenyérkosár mögé bújnék.

A férfi elfojtott egy mosolyt, és az előtte lévő székre mutatott.

-Leül.

Mariana engedelmeskedett. Amikor Esteban feléjük nézett, hamisan felnevetett, mintha az idegen a világ legviccesebb történetét mesélte volna neki.

A férfi megértette a játékot, és természetesen kezdett beszélni.

– Szóval azt mondtam a vendégnek, hogy nem viheti magával a lámpát, annak ellenére, hogy biztosított róla, hogy tökéletesen illik a nappalijába.

Marianna ismét nevetett.

– Ez szörnyű.

– Ami még ennél is szörnyűbb volt, az az volt, hogy rájött, hogy már két törölközőt is becsomagolt a bőröndjébe.

20 másodpercig a teljesítmény tökéletes volt.

Aztán egy női hang hallatszott a szoba másik végéből.

– Nicholas, fiam! Hozd el a barátnődet, hogy találkozhassunk vele!

Az idegen lehunyta a szemét.

Mariana abbahagyta a mosolygást.

– Kicsoda ő?

—Az anyám.

– Miért hívsz minket?

– Mert az étterem egyetlen idegenjét választottad, aki az egész családjával együtt ünnepelte az édesanyja 62. születésnapját.

Mariana az asztal felé nézett. Nyolc ember mosolygott rájuk, és integetett nekik, hogy jöjjenek közelebb.

– Úgy tehettünk, mintha nem hallottuk volna.

– Az a nő nevelt fel. Tökéletesen tudja, mikor tettetek úgy, mintha nem hallanám.

Miklós felállt és a kezét nyújtotta neki.

– Egyébként Nicolás Castañeda a nevem.

– Mariana Ríos. Mivel foglalkozik?

– Fogadót vezetek.

-Melyik?

—Castañeda-ház.

Mariana meglepetten nézett rá. A híres fogadó egy több mint 100 éves gyarmati stílusú kastélyban állt, néhány háztömbnyire a plébániától.

Mielőtt bármi mást mondhatott volna, Teresa Castañeda már átölelte.

– Végre hazavitt valakit a fiam!

– Anya, ez nem az, amire gondolsz.

– Még nem mondtam ki, mit gondolok.

Kevesebb mint 3 perc alatt Mariana találkozott Sofiával, Nicolas húgával; a férjével, Arturoval; több nagybátyjával és Miával, egy hétéves kislánnyal, aki teljes komolysággal vizsgálgatta.

– Te vagy a nagybátyám barátnője?

– Nem – felelte Miklós.

– Egyáltalán nem – tette hozzá ugyanakkor Mariana.

Mia összevonta a szemöldökét.

– Túl gyorsan reagáltak.

A vacsora kínos kérdések és nevetés közepette folytatódott. Mariana azt mondta, hogy munka közben ismerkedtek meg, míg Nicolás azt állította, hogy kávézás közben.

– A munkáról beszélgettünk, miközben kávéztunk – improvizált.

Zsófia nevetni kezdett.

Mariana azonban apránként felhagyott a színészkedéssel. Nicolásnak száraz természete volt, ami a legváratlanabb pillanatokban jelentkezett. Teresa úgy bánt mindenkivel, mintha évek óta a családban élnének, Mía pedig ragaszkodott hozzá, hogy megossza vele a süteményének felét.

Mariana hónapok óta először nevetett anélkül, hogy azon tűnődött volna, vajon Esteban figyeli-e őt.

Amíg oda nem lépett Claudiával, az új barátnőjével kísérve.

– Mariana, micsoda meglepetés! – mondta Esteban.

A szülei melegen üdvözölték. Claudia is elmosolyodott, arrogancia vagy ellenségesség nélkül.

– Örülök, hogy megismerhettelek. Esteban azt mondta, hogy kiváló fotós vagy.

Marianának tökéletes lehetősége nyílt hazudni. Bemutathatta Nicolást partnerként, és megmutathatta, hogy továbblépett.

Miklós hallgatott, rábízva a döntést.

– Nicholas vagyok – mondta végül. – Ma este találkoztunk.

Esteban zavartan pislogott, de megrázta a kezét.

Amikor a másik család elment, Mariana megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Köszönöm – mondta Nicholasnak. – Nem kell tovább színlelned.

Felkapta a táskáját, hogy elmenjen, de Teresa egy hatalmas szelet tortát tett elé.

– Hová mész? Még meg sem kóstoltad a tortát.

-Azok…

Mia arrébb húzott egy széket.

– Leülhetsz mellém.

Mariana Nicolásra nézett. A férfi nem kérte, hogy maradjon. Csak megvonta a vállát, mintha már tudná, hogy értelmetlen vitatkozni Teresával.

Marianna ismét leült.

Egy szeletből kettő lett, és 20 percből több mint egy óra.