Vacsora után Mariana és Nicolás a belváros fényesen kivilágított utcáin sétáltak. Nicolás megállt a plébániatemplom előtt.
– Emlékszel még, mit mondtál nekem először?
– Megpróbáltam elfelejteni.
– Azt kérted, tettessek úgy, mintha ismernélek.
– Vészhelyzet volt.
– A vicces az egészben az, hogy most már igazán ismerlek.
Marianna elmosolyodott.
– Ó, tényleg?
–Tudom, hogy számolod a lépéseket, amikor ideges vagy, hogy úgy teszel, mintha utálnád az esküvőket, pedig az első táncnál mindig sírsz, és hogy még mindig félsz, hogy az életed nem halad elég gyorsan.
– Ez az utolsó rész nem hangzik romantikusan.
– Azt is tudom, hogy többé nem kell úgy tenned, mintha minden megoldódott volna. És ott akarok lenni melletted, miközben továbbra is próbáljuk kitalálni a dolgokat.
Miklós elővett egy kis dobozt a zsebéből.
Nem ígért neki tökéletes vagy kiszámítható életet. Igazságot ígért neki, teret a fejlődésre, és egy olyan otthont, amely soha többé nem keveri össze a szerelmet a kötelességgel.
Marianna egyetértett.
Hónapokkal később összeházasodtak a Casa Castañeda udvarán. Esteban és Claudia virágot küldtek. Teresa a szertartás elején sírt, Mia pedig mindenkinek emlékeztette, hogy az első estétől fogva tudta, hogy végül együtt lesznek.
Mariana azért választotta Nicolást, mert idegen volt, aki állítólag néhány perc múlva eltűnt.
De ezek a percek egy szelet tortává, majd egy emlékekkel teli fogadóvá, végül pedig egy közös életté váltak.
Megértette, hogy nem kell boldognak mutatkoznia ahhoz, hogy bármit is bizonyítson a múltjának.
Nicholas rájött, hogy családja történelmének szeretete nem jelenti azt, hogy csapdába kell esnie benne.
A Casa Castañeda pedig azért maradt fenn, mert ahelyett, hogy az időben befagyasztották volna, egy családnak volt bátorsága kinyitni az ablakokat, megváltoztatni a szükséges dolgokat, és hagyni, hogy a jövő is találjon szállást.
