Amikor elindult, vihar tombolt San Miguel de Allende felett. Miután három sofőr is lemondta a telefonján kért fuvart, Nicolás felajánlotta, hogy elviszi.

Az autóban Mariana bevallotta az igazságot Estebanról.

„Nem bántott. Egyszerűen csak egy olyan életet akart, amit nem ígérhettem neki.”

– Akkor miért bujkáltál?

Nézte, ahogy a cseppek lecsúsznak az ablakon.

– Mert 8 hónap után állítólag sikeresnek, boldognak és teljesen felépültnek kellene kinéznem.

– És te vagy az?

Marianna nem tudta, mit válaszoljon.

Négy nappal később kapott egy álláspályázatot. Egy fogadónak új fényképekre volt szüksége a weboldalához.

Amikor elolvasta az ügyfél nevét, majdnem elejtette a telefont.

Castañeda-ház.

Csütörtök reggel Nicholas kinyitotta a fogadó ajtaját, és a küszöbön találta a fényképezőgépével.

– Követsz engem.

– Az anyád alkalmazott fel először.

A hallból Teresa túlságosan ártatlanul mosolygott.

Mariana akkor még nem tudta, de a nő nemcsak azért bérelte fel, hogy lefényképezzen egy házat. Épp most nyitotta meg az ajtót egy titokra is, ami az egész családját elpusztíthatja.

2. RÉSZ

A Casa Castañeda nem úgy nézett ki, mint egy szálloda. Olyan otthonra hasonlított, amely megtanulta befogadni az idegeneket. Megőrizte a fapadlót, a kovácsoltvas erkélyeket, a régi fényképeket és a vendégkönyveket, amelyek évtizedekkel ezelőtt írt üzeneteket tartalmaztak.

Nicholas minden sarkot ismert. Tudta, melyik lépcsőfok nyikorgott, melyik kulcs akadt be, és melyik pár tért vissza minden tavasszal.

Miközben Mariana dolgozott, elkezdte pózolás nélkül fényképezni: bőröndöket cipelt, kulcsot javított, és a vendégek történeteit hallgatta.

– Azt hittem, le fogod fotózni a fogadót – tiltakozott.

– Én is ezt teszem. Te is részese vagy.

A második emeleten Mariana megtalálta a 12-es szobát. Vastag függönyök, régimódi tapéta és egy hatalmas szekrény takarta be a fényt.

„Felújíthatnánk” – javasolta. „Nem túl sokat. Csak kivilágíthatnánk, és áthelyezhetnénk néhány bútort.”

-Nem.

Nicholas válasza olyan hirtelen volt, hogy a lány abbahagyta a mosolygást.

Később Teresa elmagyarázta, hogy a szoba Rodrigo, Nicolás apjának a kedvence volt, aki öt évvel korábban halt meg. Halála óta semmi sem változott.

Egy másik titkot is elárult neki.

Mielőtt elvesztette édesapját, Nicolás egy történelmi épületek felújítására szakosodott cégnél dolgozott. Különböző államokba utazott, új technikákat tanult, és saját projekteket irányított.

Mindent lemondott, hogy átvehesse a fogadó irányítását.

– Soha nem kértem rá – vallotta be Teresa. – Úgy hitte, hogy a maradás az egyetlen módja annak, hogy tisztelegjen apja előtt.

Mariana a 12-es szobában találta Nicolást.

Boldog vagy itt?

– Ez az én házam.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

– Valakinek maradnia kellett.

–Sok év után ugyanolyannak tűnhet, ha szeretünk egy helyet, és közben csapdába esünk benne.

Nicolás nem válaszolt.

Napokkal később Mariana beleegyezett, hogy lefényképezi Esteban szüleinek házassági évfordulóját. Először félt felidézni a múltat, de valami váratlant fedezett fel: Claudia kedves volt, Esteban boldognak tűnt, és Mariana már nem érezte a versenyzés késztetését.

Az esemény végén Esteban közeledett.

-Örülök, hogy jól vagy.

Mariana majdnem tökéletesen válaszolt. Ehelyett mégis igazat mondott:

– Még mindig próbálom kitalálni, hogy mit akarok.

-Én is.

Először beszéltek vádaskodás nélkül. Esteban bevallotta, hogy remélte, Mariana feladja bizonytalan életét. Mariana elismerte, hogy minden szakmai sikerét arra használta fel, hogy bebizonyítsa neki, hogy téved.

Amikor elbúcsúztak, Mariana rájött, hogy soha nem rejtette el magát a szeretet kedvéért. Rettegett attól, hogy valaki meglátja a befejezetlen életét, és azt gondolja, hogy kudarcot vallott.

Másnap elmondta Miklósnak a fogadó udvarán.

–Most már tudom, miért kértelek meg, hogy tégy úgy, mintha ismernél. Nem azért szégyelltem magam, mert egyedül vagyok. Szégyelltem, hogy nem tudom mindenre a választ.

– Senkinek sincsenek.

– Úgy tűnik, anyádnak vannak.

– Ez része a stratégiájuknak, hogy megfélemlítsenek minket.

Mariana nevetett. Nicolás odalépett hozzá, és gyengéden megcsókolta.

Ezúttal nem voltak családtagok, akik nézték volna, vagy ex-barátok, akiket lenyűgözhetett volna.

Nicholas telefonja félbeszakította a pillanatot. Teresa volt az.

Miközben hallgatta, az arca elvesztette a színét.

„Mennyibe?” – kérdezte. „Ne írjon alá semmit, mielőtt megérkezem.”

Befejezte a hívást, és a fogadó ablakai felé nézett.

Anyám majdnem két évig a megtakarításaiból tartotta fenn ezt a helyet. A tető javításra szorul, a csövek tönkrementek, és több hónapos késedelemben vagyunk a hitellel.

– Fel tudnak-e épülni?

– Egy szállodalánc felajánlotta, hogy megveszi a házat.

– Akkor van kiút.

Miklós megrázta a fejét.

„Nem akarják megmenteni. Falakat akarnak lebontani, üzlethelyiségeket építeni, és valami olyasmivé alakítani, amit az apám soha nem ismerne fel.”

— Mit fognak csinálni?

Megszorította a telefont.

– 30 napunk van elfogadni az ajánlatot. Ha nem találunk más megoldást, a Casa Castañeda többé nem a családom tulajdona.

3. RÉSZ

A vita másnap reggel kezdődött.

„Nem tudjuk eladni” – jelentette ki Nicolás.

Sofia otthagyta a bankszámlakivonatokat az asztalon.

– Azt sem engedhetjük meg, hogy anya elveszítse az összes megtakarítását.

– Majd én meghozom a pénzt.

–Micsoda? Azzal, hogy feláldoztál még 5 évet az életedből?

– Valakinek vállalnia kell a felelősséget.

Sofia a tenyerével az asztalra csapott.

„Ne áldozd fel magad, és ne nevezd családi döntésnek. Apa meghalt, Nicolás. Nem kell folyton bizonygatnod, hogy bármit megtettél volna érte.”

Miklós Teresára nézett.