A kimerült orvos véletlenül elvette az autómat… majd elmosolyodott: „Talán ez a legcsodálatosabb kavarodás.”

1. RÉSZ

Dr. Elena Cárdenas este 11:18-kor rossz taxiba szállt be, és elaludt, mielőtt a sofőr megkérdezhette volna tőle, hová megy.

Fehér köpenyt viselt kék egyenruhája felett, sztetoszkópot a zsebében, és egy fekete táskát a lábainál. A feje hátrabukott az ülésen, mintha ez lenne az első hely, ahol senki sem kérdezett volna tőle semmit 16 óra munka után.

Javier Morales épp letette az egyik utast a Guadalajarai Kórház előtt. Nem volt kijelölt útja, és a taxióra sem működött.

A tükörben lévő nőre nézett.

-Orvos.

Nem reagált.

– Elnézést, szükségem van a címére.

Elena lassan kinyitotta a szemét.

– Haza, kérem.

– El tudom vinni. De először tudnom kell, hol lakik, és meg kell erősítenem, hogy én vagyok-e a sofőr, akit kért.

A műszerfalra nézett, majd a kikapcsolt telefonjára.

– Kérlek, mondd meg, hogy Javiernek hívnak.

– A nevem Javier.

Elena kifújta a levegőt.

-Hála istennek.

– De nem kaptam meg a kérésedet.

Ez teljesen felébresztette.

–Rendeltem egy ezüst autót. Az alkalmazás Javier nevét mutatta, majd kikapcsoltam a telefonomat.

„Egy engedéllyel rendelkező taxiban ül. Valószínűleg nem az övé.”

Elena eltakarta az arcát.

– Ez nem olyan megnyugtató, mint gondolod.

Javier átnyújtott neki egy kábelt, hogy feltölthesse a telefonját.

– Nem mozdulok, amíg nem tudom, hol vagy, és te sem tudod, hogy ki vagyok.

Kikapcsolt taxiórával vártak.

Amikor bekapcsolták a telefont, felfedezték, hogy a másik Javier egy másik bejáratnál várakozik, egy másik ezüstszínű autóban.

Elena lemondta az utat, és megmutatta a címét.

– Ha továbbra is egyetértesz, akkor szívesebben megyek veled.

-Most már igen.

A Providencia felé vezető úton Javier nem kérdezett semmit. Hagyta, hogy csend telepedjen az autóra.

Elena szólalt meg először.

– Épp most fejeztem be egy szörnyű műszakot. Nem mindig szállok be ismeretlen járművekbe, és alszom el.

– Örömmel hallom.

– Én Elena vagyok.

– Javier. Bár ezt már megerősítették.

A nő nevetett.

Érkezéskor Elena rendkívül nagy borravalót akart hagyni.

– Nem kell fizetned azért, mert aludtam – mondta.

– Szállodai szobaként használtam a helyét.

—Normál út, normál borravaló.

Elena megváltoztatta az összeget.

Miután leszállt, az ablaknál maradt.

– Elkérhetem a telefonszámodat?

Javiernek néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

– Kérni egy másik taxit?

–Nem. Hogy meghívjam ebédelni, amikor az agyam újra működni kezd.

Felírta a számát egy kártya hátuljára.

—Először küldj egy üzenetet. Ha utassal megyek, eltarthat egy ideig, mire válaszolok.

-Üzlet.

Másnap délután Elena ezt írta:

„10 órát aludtam. Már igazoltam a személyazonosságomat és a tiédet is. Szeretnélek meghívni ebédre.”

Az első randevújuk egy Santa Tere-i mosoda mellett volt. Elenának tele volt a kosara egyenruhákkal, és egy szárítógépe sem akart befejezni semmit.

– Hagyhatjuk egy másik napra – ajánlotta fel. – Ez nem tűnik randinak.

– Azért jöttem, hogy meglátogassalak, nem azért, hogy megnézzem a szárítógépet.

Két műanyag széken ültek, amíg a ruhák elkészültek. Utána elmentek egy közeli kávézóba.

Javier azt mondta neki, hogy a taxi az övé, és minden útból származó bevétel egy részét tartalékszámlán tartja.

„Szeretnék kivenni egy szabad estét anélkül, hogy úgy érezném, hogy kiesek a lakbérből” – magyarázta.

– Azt mondom, hogy szeretnék életet a kórházon kívül, de minden plusz műszakot elfogadok.

– Mindketten időt takarítunk meg anélkül, hogy tudnánk, miért.

– Talán már találtunk is valamit, amire elkölthetjük.

Javier elmosolyodott.

Mielőtt elment, még egy randit kért.

Nem látták a férfit, aki a járdáról figyelte őket.

Dr. Ernesto Cárdenas volt az, Elena apja és egy magánklinika orvosigazgatója. Évekig abban reménykedett, hogy lánya Andrés Galvánhoz, egy gazdag családból származó kardiológushoz fog feleségül menni.

Ernesto telefonált aznap este.

– Láttam egy taxisofőrrel.

– Javiernek hívják.

–Csak 4 hónapja szakítottál Andréssel.

– Andrés megcsalt egy női kollégával.

– Hibázott. Ez nem törli el a jövőjét.

– Nem az ő jövőjüket akarom. Az enyémet akarom.

– Orvos vagy. Nem kötheted az életedet ahhoz az emberhez, aki elsőként vesz fel utasokat a kórház előtt.

Elena megnyomta a telefont.

– Javier dolgozott, miközben Andrés hazudott nekem. Melyiket kellene szégyellnem a kettő közül?

– Ha még egyszer beülsz abba a taxiba, ne számíts a vezetéknevemre, hogy segítsen megszerezni a szakértői pozíciót.

Elena félt. Az apjának Jalisco szinte összes nagyobb kórházában voltak kapcsolatai.

Azonban nyugodtan válaszolt:

– Akkor a saját nevemre veszem fel a pozíciót.

Letette a telefont.

Másnap Andrés a sürgősségi osztály előtt várta.

– Apád megkért, hogy beszéljek veled.

– Nem az apám dönti el, hogy kivel randizok.

– Az az ember soha nem fogja megérteni az életünket.

– Te sem értetted, és az én ágyamban aludtál.

Andrés elvesztette a mosolyát.

– Vigyázz, Elena. Az orvostudományban egy rossz ajánlás sok ajtót bezárhat.

Válasz nélkül bement.

Javier az utca túloldalán parkoló autóból látta a vitát.

Nem hallotta a szavakat, de felismerte a félelmet Elena arcán.

Most először tűnődött el azon, hogy vajon a vele való találkozás az egész karrierjébe kerülhet-e.

2. RÉSZ

Javier megpróbált elsétálni.