Javier megaláztatás nélkül elfogadta a bocsánatkérést.

–Nincs szüksége egyikükre sem ahhoz, hogy helyette döntsön.

– Ebben egyetértünk.

Elena nyilvános pályázat útján kapta meg a szakértői pozíciót. Az apja egyetlen hívást sem kezdeményezett.

Andrést fegyelmi eljárás alá vonták, amikor kiderült, hogy Ernesto pozícióját kihasználva megfélemlítette a lakókat. Röviddel ezután áthelyezték egy másik egységbe.

Elena és Javier kapcsolata nagy ígéretek nélkül folytatódott.

Néha négy órájuk volt. Máskor negyven percig reggeliztek együtt. De már nem úgy bántak egymással, mint valami munka utáni maradékkal.

Minden héten először mindkettőjüknek választottak egy helyet.

Javier végre elérte a tartalékszámláján keresett összeget.

Elena azt gondolta, vesz még egy taxit, hogy növelje a bevételét. Aztán rájött az igazságra.

Javier édesanyja nem kizárólag szívrohamban halt meg. Több találkozót is kihagyott, mert egyetlen közlekedési szolgáltató sem vitte el a kerekesszékében. A sürgősségi eset éjszakáján 40 percet várt egy átalakított járműre.

„Venni szeretnék egy furgont” – magyarázta. „Olcsón szállítja majd a mozgáskorlátozott betegeket. Három éve spórolok.”

– Miért nem mondtad el nekem soha?

– Nem akartam anyám halálából történetet csinálni, hogy lenyűgözzelek.

Elena segített neki bemutatni a projektet a kórháznak, de Javier nem volt hajlandó pénzt elfogadni Ernestótól ajándékként.

„Elfogadok egy kölcsönt szerződéssel, és vissza is fogom fizetni” – mondta.

Ernesto elmosolyodott.

–Most már értem, miért ült be a lányom kétszer is az autójába.

– Valójában sokkal többen voltak.

Az első furgon nyolc hónappal később kezdte meg működését. „Biztonságos Útnak” nevezték el. A kórház a szállítást dialízisben részesülő betegek, idősek és a műtét utáni betegek számára tartotta fenn.

A szolgáltatás 5 járműre és 9 sofőrre bővült. Javier minden este abbahagyta a munkát, bár bizonyos útvonalakon továbbra is vezetett, mert azt mondta, hogy egy tulajdonosnak nem szabad elfelejtenie, milyen érzés a járdán várakozni.

Elena megtanult nemet mondani. Elutasította azokat a műszakokat, amelyek nem az övéi voltak, és már nem érezte magát bűntudatosan a meleg étel vagy a nyolc óra alvás miatt.

Három évvel az első út után Javier a Polgári Kórház ugyanazon bejárata előtt parkolt le.

A taxióra ki volt kapcsolva.

Elena kék egyenruhában, az egyik karjára hajtva lépett ki. Ezúttal a telefonja kimerült. Mielőtt odament volna, ellenőrizte a jelvényt.

Megállt az utasülés ajtaja mellett.

– Visszaszállhatok a rossz autóba?

– A telefonod működik. Nehéz lesz a technológiát hibáztatni.

– Én senkit sem hibáztatok.

Kinyitotta az ajtót és leült mellé.

Volt egy kis doboz a táblán.

„Ez is a viteldíj része?” – kérdezte.

– Nincs díjszabás. Nincs úti cél sem, amit kitalálnom kellene.

Javier kinyitotta a dobozt. Egy egyszerű gyűrű volt benne.

–Elena, nem akarok csak egy újabb üres hely lenni az életedben. Tovább akarok építeni veled egy olyan helyet, ahová mindketten el akarunk jutni. Hozzám jössz feleségül?

Sírva válaszolt.

– Igen. De egy feltétellel.

-Melyik?

– Soha ne hagyd, hogy a telefonod lemerüljön.

Javier Río.

– Megígérhetem.

Elena a táblára nézett, majd a térdére tette a kezét.

– Az első este, amikor rossz taxiba szálltam. Ma már pontosan tudom, melyikbe szállok be.

Javier beindította a motort.

Guadalajara utcái szinte üresek voltak. Nem várakozó utasok, nem kellett helyet foglalni, és a menetrend sem sürgette őket az éjszaka küszöbén.

Az a nő, aki mindig másoknak szentelte idejének legértékesebb részét, és a férfi, aki minden percet aszerint mért, hogy mit nyerhetett vele, ugyanazt az igazságot tanulta meg:

A szeretet nem követeli meg két embertől, hogy feladják a felelősségüket.

Abba kell hagyniuk, hogy csak azt kínálják, ami a beteljesülésük után megmarad.

Az utazás véletlenül egy kórház előtt kezdődött.

De minden, amit ezután építettek, egy választás volt.