Lemondott egy kiruccanást, azt állítva, hogy dolgozik, és órákig várt az üzenetek megválaszolására. Elena a műszakja befejezése után megjelent a taxi diszpécserközpontban.

– Mindketten úgy döntöttetek, hogy ez túl bonyolult?

– Az apád bánthat téged.

– Ez az én problémám.

– Nem akarok azzá válni, aki miatt elveszítesz valamit.

– És nem akarok olyan nővé válni, akit azzal védesz, hogy elveszed a választás jogát.

Javier lesütötte a tekintetét.

-Igazad van.

– Különben is, még mindig tartozol nekem egy meccs bowlinggal.

A második randevú egy bowlingpályán volt, ahol mindketten annyira rosszul játszottak, hogy a végén a ponttáblán nevettek. A harmadik randevúnak indult volna, de Elena 90 percet késett a kórházból, és zárva találták az éttermet.

Tacót vettek és a taxiban ettek, kikapcsolt taxióra mellett.

„Szerintem ez nem működik” – mondta.

Javier mozdulatlan maradt.

– Nem rólunk beszélek. Arról beszélek, hogyan látjuk egymást. Felajánlom neked azt, ami a napomból megmaradt, miután mindenki más kapott tőlem valamit.

– És megpróbállak beilleszteni az utasok közé, mert tudom, hogyan kell útvonalakat szervezni. De a megvalósítható menetrend nem mindig jelent jó életet.

Úgy döntöttek, hogy lefoglalnak egy teljes éjszakát. Ha valami igazán sürgős dolog adódna, együtt módosítanák a terveiket.

A következő péntekre Javier visszautasított egy céges transzfert a repülőtérre, ami fedezte volna a teljes havi költségvetését.

Elena műszakot cserélt egy másik lakóval.

7 órakor Javier a lakásában várta, vacsorával a kezükben.

7:26-kor még mindig nem kaptam üzenetet.

8:10-kor felhívta a kórházat.

Senki sem válaszolt.

Nem tudtam, hogy 20 perccel Elena műszakjának vége előtt egy busz ütközött egy teherautóval a Chapala autópályán. A sürgősségire szinte egyszerre 14 sérültet szállítottak.

Elena a szekrényében hagyta a telefonját, és egy belső vérzésben szenvedő tinédzserrel ment műtétre.

Javier 9 óráig várt.

Aztán eltette a vacsorát, és elhajtott a kórházba.

Kint mentők, síró családtagok és a forgalmat irányító rendőrök álltak. Megértette, hogy Elena nem feledkezett meg róla.

Dolgoztam.

Miközben parkolóhelyet keresett, látta, hogy Ernesto Cárdenas vitatkozik egy őrrel. Hallotta a hírt, és azért jött, hogy megtudja, jól van-e a lánya.

Ernesto hirtelen a mellkasára tette a kezét.

A bejárat közelében esett le.

Javier odafutott hozzá.

– Dr. Cárdenas, hall engem?

Ernesto nehezen lélegzett. A bőre szürke volt és verejtékben úszott.

– A kar… – mormolta.

Javier felismerte a tüneteket, mert édesanyja évekkel korábban szívrohamot kapott.

Minden mentőautó foglalt volt.

Az őr segítségével betette Ernestót a taxiba, és dudálva áthajtott a vészkijáraton.

„Lehetséges szívroham!” – kiáltotta belépéskor. „Mellkasi fájdalom, hideg veríték és légzési nehézség.”

Elena éppen a műtőből jött ki, amikor meglátta az apját egy hordágyon.

-Mi történt?

– Kint találtam – magyarázta Javier –. Kevesebb mint 10 perce kezdődött.

Elena el akart kísérni, de egy másik orvos megállította.

– Nem bánhatsz a saját apáddal.

Andrés látszólag a kardiológiai csapatot vezette.

Mielőtt belépett volna, odalépett Javierhez.

–Megtetted a dolgod. Visszamehetsz a taxihoz.

– Maradok, amíg Elena ki nem jön.

– Nincs szüksége sofőrre, hogy bonyolítsa az életét.

Javier ökölbe szorította a kezét, de nem válaszolt.

Ahelyett, hogy elment volna, visszatért a parkolóba. A következő három órában ingyen fuvarozta a családtagjait a kórház és a buszpályaudvar között. Kávét vett azoknak, akik hírekre vártak, és kölcsönadta a töltőjét egy nőnek, akinek fel kellett hívnia a gyerekeit.

Hajnali 2:15-kor Elena elment.

Javiert a taxi motorháztetején ülve találta.

– Azt hittem, már elmentél.

– Azt mondtuk, hogy ha bármi igazán megváltozik, akkor együtt módosítjuk a tervet.

– Nem figyelmeztethettelek.

– Láttam a mentőautókat.

Elena sírni kezdett.

–Apámnak két artériája elzáródott. Stentet ültettek be. Andrés szerint túl fogja élni.

Javier széttárta a karját anélkül, hogy megérintette volna.

Megtette az utolsó lépést, és belekapaszkodott.

Másnap reggel Ernesto felébredt. Az első dolog, amit megkérdezett, az volt, hogy ki vitte be a sürgősségire.

Elena az ajtó felé mutatott.

Javier ott volt, gyűrött ingben és egy pohár kávéval a kezében.

Az az ember, akit Ernesto méltatlannak tartott, mentette meg az életét.

3. RÉSZ

Ernesto néhány másodpercig Javierre meredt.

– Te voltál az.

– Közel volt.

– A mentők nem tudtak bejutni.

– Ezért használtam taxit.

Ernesto elnézett.

-Köszönöm.

Nem bocsánatkérés volt, hanem az első tégla, amit eltávolítottak a falból.

Andrés bement, hogy ellenőrizze a monitorokat.

– Mr. Moralesnek mennie kellene. A betegnek nyugalomra és csendre van szüksége.

Ernesto felemelte a kezét.

– Mr. Morales marad.

Andrés hallgatott.

Amikor kettesben maradtak, Ernesto a lányára nézett.

– Azzal fenyegetőztem, hogy tönkreteszem a karrieredet.

-Igen.

– Azt hittem, megvédelek egy nehéz élettől.

– Javiernek nincs nehéz élete. Keményen dolgozik.

Ernesto lassan lélegzett.

„Anyáddal nem volt pénzünk, amikor megismert. Éjszakánként én vezettem a kórház mentőautóját, hogy kifizessem a főiskolát.”

Elena ezt nem tudta.

– Akkor miért ítélted el?

– Mert annyi évbe telt, mire kiszabadultam a szegénységből, hogy végül mindent megvetettem, ami rá emlékeztetett.

Napokkal később Ernesto beszélni akart Javierrel.

– Tévedtem veled kapcsolatban.

–Nincs szükségem az engedélyedre, hogy szeressem Elenát.

– Tudom. De szüksége van a tiszteletemre, és én nem adtam meg neki.