Milliomosként tért haza a feleségéhez… de fogalma sem volt, ki hagyta őt magára valójában.

Milliomos lett, és visszajött a feleségéért… anélkül, hogy tudta volna, ki hagyta magára.

1. RÉSZ

Amikor Sebastián Navarro milliomos üzletemberként tért vissza Pátzcuaróba, úgy gondolta, hogy a legnehezebb az lesz, hogy bocsánatot kérjen a feleségétől, akire 8 évig várt.

Soha nem gondolta volna, hogy Mariana soha nem hagyta abba a várakozást rá.

Azt sem tudta, hogy valaki, aki nagyon közel állt hozzá, elrejtette az összes kártyáját, ellopta a család vagyonának egy részét, és hazugsággal próbálta őket szétválasztani.

Sebastián egy bőrönddel, néhány pesóval és azzal az ígérettel hagyta el Michoacánt, hogy egy éven belül visszatér. Munkát akart találni Monterreyben, pénzt megtakarítani, és megadni Marianának azt az életet, amiről mindketten álmodtak.

De egy évből kettő lett. Aztán jöttek a szerződések, az utazások, és egy kis szállítmányozási cég, amely gyorsan növekedett. Sebastián minden héten küldött pénzt és leveleket írt. Eleinte kétségbeesetten várta a válaszokat. Miután hónapokig nem kapott semmit, felkereste Don Ignacio Montielt, apja korábbi menedzserét, akit második apjának tekintett.

Don Ignacio biztosította őt, hogy Mariana belefáradt a várakozásba.

Később azt állította, hogy elment otthonról. Végül elmondta neki, hogy egy másik férfival él, és semmi köze nem akar lenni a férjéhez.

Sebastián teljesen belevetette magát a munkájába. Meggyőzte magát, hogy visszatér, ha lesz elég pénze ahhoz, hogy Marianát nézhesse anélkül, hogy kudarcnak érezné magát. Legbelül azonban attól is félt, hogy bebizonyosodik, Mariana elfelejtette őt.

Amikor végre visszatért, 39 éves volt, 4 államban volt egy szállítmányozási hálózata, és több pénze, mint amiről valaha is álmodott volna.

A régi családi ház még mindig állt a térrel szemben, de a falait nedvesség borította, a terasznövények pedig elszáradtak. Sebastián elővette a pénztárcájában tartott régi kulcsot. Mielőtt bedughatta volna, kinyílt az ajtó.

Don Ignacio megjelent előtte. Haja teljesen fehér volt, bár tekintete megőrizte azt a derűt, amely éveken át bizalmat keltett benne.

– Nem számítottam rá, hogy ma találkozunk – mondta.

– Azt akartam, hogy meglepetés legyen. Hol van Mariana?

Az öreg túl sokáig várt a válasszal.

– Sok évvel ezelőtt elment.

-Hová mégy?

– Senki sem tudja biztosan. Talán másik családot alapított.

Sebastian gombócot érzett a mellkasában.

– Megpróbált kapcsolatba lépni velem?

– Először. Aztán világossá tette, hogy nem kívánja folytatni azt az életet.

Sebastian belépett a nappaliba. Egy polcon megtalálta az esküvőjéről készült fényképet. Mariana egyszerű ruhában jelent meg, mosolya reménnyel teli. Felvette a képkeretet, és a hátulján egy feliratot fedezett fel:

„Ha Sebastian visszatér, tudnia kell, hogy…”

A mondat hiányos volt.

— Ki írta ezt?

Don Ignacio egy pillanatra elsápadt.

– Talán az édesanyád. Az utolsó hónapjaiban mindenfelé írt dolgokat.

– Miért maradt befejezetlen?

– Nem tudom. Túl sok év telt el azóta.

Sebastian nem aludt aznap éjjel. Hajnalban sétálni ment, és megérkezett a városi piacra. A gyümölcsöt, kézműves termékeket és virágot árusító standok között meglátott egy nőt, aki egy kis varróboltban dolgozott.

Először a kezeit ismerte fel.

Mariana felnézett, és leejtett egy darab szövetet.

Néhány másodpercig egyikük sem tudott mozdulni. Soványabb volt, és néhány ősz hajszál is átsuhant a haján, de még mindig az a nő volt, akire Sebastian emlékezett.

– Kerestelek – mondta.

Mariana szomorúan felnevetett.

– 8 évbe telt.

– Don Ignacio azt mondta, hogy elmentél.

Az arca megváltozott.

– Még mindig hiszel neki?

– Azt is mondta, hogy többé nem akarod megkapni a leveleimet.

– Milyen levelek?

Sebastian érezte, ahogy a piac zaja eltűnik.

– Évekig írtam neked.

– Soha egyetlen levelet sem kaptam. Neked is írtam. Minden csütörtökön a posta előtt várakoztam, abban a reményben, hogy talán érkezik egy válasz.

– Don Ignacio megkapta a házhoz küldött postát.

-Pontosan.

Egy Elvira nevű idős hölgy, a szomszédos bódé tulajdonosa közeledett egy sárgás borítékkal.

„Mariana megkért, hogy őrizzem meg ezt” – magyarázta. „Majdnem nyolc évvel ezelőtt el akarta küldeni, de Don Ignacio biztosított minket, hogy Sebastián már nem lakik azon a címen, amelyen ő megadta. Ezután mi magunk próbáltuk megtalálni, de sikertelenül.”

Sebastian felbontotta a levelet.

Mariana elmondta neki, hogy a küldött pénz már nem érkezik meg, hogy Don Ignacio nem volt hajlandó megmutatni neki a számlákat, és hogy valaki elvitt néhány dokumentumot a házból. Azt is kérlelte, hogy jöjjön vissza, mert attól tartott, hogy mindkettőjüket becsapják.

„Miért hagytad el a házunkat?” – kérdezte Sebastian.

– Nem hagytam el őt. Kénytelen voltam elmenni.

Mariana könnyes szemmel nézett rá.

– És a férfi, aki tette, még mindig ott él, és reméli, hogy soha nem fogod megtudni, mit rejtett el anyád hálószobájának padlója alatt.

2. RÉSZ

Még aznap délután Sebastián felkereste Santiago Roblest, egy moreliai ügyvédet, aki ingatlancsalásokra szakosodott. Együtt átnézték a banki átutalásokat, a régi okiratokat és a jelentéseket, amelyeket Don Ignacio nyolcéves távolléte alatt küldött.

Több adat sem egyezett.

Sebastián küldött pénzt, ami sosem érkezett meg Marianához. Emellett kölcsönöket is felvett, melyeket a Navarro család gyümölcsöse biztosított, valamint kifizetéseket egy Don Ignacio unokaöccséhez köthető cégnek.

– Nem volt itt semmi félreértés – fejezte be Santiago. – Valaki kihasználta a távollétedet, hogy meggazdagodjon.