Milliomosként tért haza a feleségéhez… de fogalma sem volt, ki hagyta őt magára valójában.

Mariana elmesélte, mi történt, miután elvesztette a kapcsolatot Sebastiánnal. Don Ignacio elkezdte ellenőrizni minden kiadást. Elmondta neki, hogy a férje abbahagyta a pénzküldést, és hogy az üzlet csődbe ment.

Egy nap elvitte neki a papírokat, hogy eladhassa a gyümölcsöst.

„Nem voltam hajlandó aláírni” – emlékezett vissza. „Két héttel később elzárták a házat a víztől és az áramtól. Don Ignacio azt mondta, hogy minden tele van jelzáloggal, és ha nem megyek el, úgyis az utcán fogok kikötni.”

Mariana Elvira otthonában talált menedéket. Megtanult varrni, hogy eltartsa magát, és újrakezdte az életét. Soha többé nem kezdett új kapcsolatot, és nem is nyújtott be válókeresetet.

„Miért vártál?” – kérdezte Sebastian.

„Mert nem tudtam, hogy elhagytál-e, vagy történt-e veled valami. De az évek során megértettem, hogy a várakozás engem is el tud pusztítani. Ezért nyitottam meg a műhelyt.”

-Visszaadhatom neked mindazt, amit elvesztettél.

Marianna megrázta a fejét.

„Nincs szükségem arra, hogy pénzzel ments meg. Arra van szükségem, hogy te is felfedezd az igazságot, és elfogadd a saját szerepedet is. Don Ignacio hazudott, de te úgy döntöttél, hogy elhittél neki anélkül, hogy visszajöttél volna megkérdezni engem.”

Sebastian lesütötte a tekintetét.

-Igazad van.

Aztán felkereste öccsét, Juliánt. A férfi még mindig Pátzcuaróban élt, és Don Ignacio egyik vállalkozását vezette.

– El kell mondanod mindent, amit tudsz – követelte Sebastian.

Julian elsápadt.

–Láttam néhány levelet Marianától.

-Hány?

– Nem tudom. Talán 10 vagy 12. Don Ignacio azt mondta, hogy abszurd vádakat tartalmaznak, és hogy meg akar védeni téged, hogy a dolgodra koncentrálhass.

– És eszedbe sem jutott, hogy szólj nekem?

– Szerzett nekem egy állást. Kifizette az adósságaimet. Azzal fenyegetőzött, hogy semmivel sem hagy, ha beszélek.

Megérte?

Julián lehunyta a szemét.

– Nem. Minden évben azon tűnődtem, mi történt volna, ha nem vagyok gyáva.

Abban a pillanatban lépteket hallottak. Don Ignacio az ajtóban állt.

„Nem kellene teletömnöd a bátyád fejét olyan történetekkel, amiket nem ért” – mondta.

„Mit csinált a levelekkel?” – kérdezte Sebastian.

– Én gondoskodtam erről a családról, amíg te a pénz hajszoltad.

– Ezt nem kérdeztem tőle.

Don Ignacio nem válaszolt.

Sebastiannak eszébe jutott a fénykép hátulján lévő mondat, és úgy döntött, átkutatja anyja, Teresa hálószobáját. Megmozdított egy nehéz ruhásszekrényt, és talált egy laza deszkát. Alatta egy poros rekesz volt.

Több tucat boríték volt benne.

Ezek voltak a levelek, amiket Marianának küldött, és a válaszok, amiket Mariana írt. Egyik sem ért célba.

Szerződéseket, okiratok másolatait és egy jegyzetfüzetet is talált anyja jegyzeteivel. Teresa felfedezte, hogy Don Ignacio sikkasztott. Halála előtt megpróbált bizonyítékot hagyni, de betegsége túl gyorsan romlott.

Egy Sebastiannak címzett borítékban egy utolsó figyelmeztetés volt:

„Bízom Ignacióban, de a bizalom nem azt jelenti, hogy szemet hunyunk felette. Ne hagyd, hogy a munka miatt elfelejtsd azokat az embereket, akik a visszatérésedre várnak. Marianának nincs szüksége gazdagságra; tudnia kell, hogy te választottad a visszatérést.”

Azon az estén Sebastian mindenkit összegyűjtött a háznál: Marianát, Elvirát, Juliant, Santiago ügyvédet és Don Ignaciót.

Vacsora után letette a kártyákat az asztalra.

– Miért tartott minket távol?

– Elkövettem néhány adminisztratív hibát – felelte Don Ignacio –, semmi többet.

Santiago megmutatta a tulajdoni lapokat és a bankszámlakivonatokat.

– Ezek nem hibák voltak. Elzálogosítottad a gyümölcsöst, elterelted a pénzátutalásokat, és meghamisítottad Mariana aláírását.

– Mindent felhasználtak az örökség megőrzésére.

„A pénz egy része az unokaöccse tulajdonában lévő cégnél kötött ki” – válaszolta az ügyvéd.

Julián közbeszólt:

–Láttam a leveleket a kezedben. Azt parancsoltad, hogy legyek csendben.

Don Ignacio végleg elvesztette az önuralmát.

„Sebastian elment! Valakinek döntéseket kellett hoznia. A cége csődbe mehetett volna, és Mariana mindent eladott volna. Én védtem, amit az apja felépített.”

– Vajon a házasságomat tönkretéve megvédte a családomat?

Az öregember ököllel az asztalra csapott.

„Időre volt szükségem, hogy visszaszerezzem a pénzt. Ha visszajönnél, vagy neki sikerülne megtalálnia téged, felfedeznék a jelzáloghiteleket. Amikor a vállalkozásod beindult, azt hittem, hogy minden fillért vissza tudok fizetni, mielőtt észrevennéd.”

– De a pénz nem jött vissza.

Don Ignacio lesütötte a tekintetét.

– A befektetések kudarcot vallottak.

Mariana elvett egy levelet, és elé tette.

– Nem csak pénzt lopott. Nyolc évet lopott el tőlünk.

A kifejezés hallatán az öregember mintha összerándult volna.

Don Ignacio bevallotta, hogy visszatartotta a levelezést, és mindegyiküknek más-más verziót adott az eseményekről. Azt mondta Sebastiánnak, hogy Mariana elment. Biztosította, hogy Sebastiánnak van egy másik nője, és nem tér vissza.

De volt még egy utolsó meglepetés.

Santiago kinyitott egy mappát, és megmutatott egy mindössze három nappal korábban aláírt dokumentumot: Don Ignacio megpróbálta eladni a családi házat egy guadalajarai vevőnek, és azt tervezte, hogy eltűnik az előleggel.

Amikor szirénázást hallottak a ház felől, az öregember rájött, hogy lejárt a hazugságok ideje.

3. RÉSZ

Don Ignaciót letartóztatták és csalás, hamisítás és bizalommal való visszaélés miatt vizsgálták. A hatóságok befagyasztották a műveleteihez kapcsolódó számlákat és megakadályozták a ház eladását.

A könyvvizsgálat során visszaszereztek egy részét a pénznek, de nem az egészet. A gyümölcsöst megmentették, mivel a jelzáloghitelt hamisított aláírással kezelték. A házat jogilag visszaadták Sebastiánnak és Juliánnak.