A maffiafőnök a földön ülve találta az anyját, és következő lépése az egész bulit leállította.

1. RÉSZ

– Ha maradni akarsz, ülj le a földre. Az a fotel nem neked való.

Doña Mercedes a nőre nézett, aki az előbb a cipője hegyével a márványra mutatott.

Körülötte több mint 100 vendég úgy tett, mintha nem hallaná.

Verőfényes délután volt egy San Pedro Garza García-i rezidencián. Fehér orchideák, zenészek a kertben, és a pincérek olyan poharakat vittek, amelyek többe kerültek, mint Mercedes cipői.

Egyszerű kék ​​ruhát, szürke kendőt és egy táskát viselt, benne egy kézzel csomagolt ajándékkal.

– Az igazgató azt mondta, várjak itt – magyarázta.

Beatriz Alcázar megvetően mosolygott.

– Nos, tévedtél. Ez a hely a családnak van fenntartva.

Nővérei, Patricia és Lourdes, a karosszék két végében ültek, elállva az útját.

Mercedes 68 éves volt. Reggel óta fájtak a térdei, de ami a legjobban nyomasztotta, az az volt, ahogyan a többiek ránéztek.

Nem volt hozzászokva, hogy egy szobában a figyelem középpontjában legyen.

– Várhatok egy széken ülve – mondta.

Patricia arrébb húzott az egyik közeli széket, hogy letegye a táskáját.

– Ők is fenntartottak.

Mercedes a vezetőt kereste. A bejárathoz hívták, hogy megoldjon egy problémát a vendégekkel.

Beatriz odahajolt hozzá.

– Ne bonyolítsd túl ezt a fontos ünnepséget. Ha nem akarsz ott várni, ahol mondom, elmehetsz.

Mercedes az ajtók felé nézett.

Megígérte, hogy ott lesz, amikor Emiliano megérkezik.

Óvatosan a szék karfájára tette a kezét, és leült a padlóra, egy szőnyeg szélére.

Lourdes felnevetett.

– Így már jobb.

Senki sem ellentmondott nekik.

A szoba túlsó végében Beatriz lánya, Sofía figyelte az eseményeket. Azon az estén fogják bejelenteni Beatriz eljegyzését Emiliano Valdéssel, egy befolyásos üzleti csoport örökösével.

Találkozott Mercedes tekintetével.

Aztán úgy tett, mintha a telefonját nézegetné.

Csak egy barackszínű ruhás fiatal nő mozdult meg, aki egy barátjával érkezett.

Lucía Salasnak hívták.

Egy kis tervezőstúdióban dolgozott, és még mindig azon tűnődött, mit keres olyan emberek között, akik úgy beszélnek a nyaralókról, ahogy ő a villanyszámlákról.

Odalépett Mercedeshez, és letérdelt mellé.

– Fáj valamije?

– Csak a térdem, drágám. Elmúlik majd.

Lúcia körülnézett.

Elvett egy üres széket egy másik asztaltól.

Beatriz megjelent, mielőtt a férfi odamehetett volna hozzá.

– Annak a széknek megvan a helye.

– És ennek a hölgynek is meg kellene kapnia.

– Ne avatkozz bele olyan dolgokba, amiket nem értesz.

Lucia a szék támláján tartotta a kezét.

– Értem, hogy nem tud egyedül felkelni, és hogy egy bútordarabon veszekedtek.

Néhány fej odafordult.

Beatriz lehalkította a hangját.

– Vigyázz! Itt az emberek emlékeznek arra, hogy ki tudja, hogyan kell viselkedni.

-Remélem is.

Mercedes gyengéden megérintette Lucia karját.

– Nem akarok semmi bajt okozni neked.

A fiatal nő felállt a mellette lévő székről, és ismét lehajolt.

– Először is, segítsünk neki felkelni.

De Mercedesnek szüksége volt egy kis időre. A leereszkedéstől görcsbe rándult az egyik lába.

Lucía hozott neki egy párnát és vizet kért.

A pincér ezúttal nem várta meg Beatriz engedélyét.

„Kivel jöttél?” – kérdezte a fiatal nő.

Mercedes megsimogatta a csomagot a táskájában.

– Valaki, aki gyerekként soha nem tudott elaludni, hacsak nem meséltem el neki a történet végét.

Lúcia elmosolyodott.

Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, mozgás söpört végig a bejáraton. A menedzser átsietett a szobán, és megigazította a zakóját.

– Emiliano úr megérkezett.

Sofia eltette a telefonját. Beatriz lesimította a ruháját, a nővérei pedig elmosolyodtak.

Mercedes felemelte a fejét.

26 évvel korábban az a fiatalember fehér takaróba burkolózva érkezett a karjaiba.

Az anyja a szülés után meghalt. Az apja, Don Ricardo Valdés, nem tudott bemenni a baba szobájába anélkül, hogy ne veszítse el a türelmét.

Mercedest hat hétre szerződtették.

26 évig maradt.

Megtanította kanállal enni, elkísérte lázas időszakaiban, és az ajtó mögött hallgatta, amikor az első szerelmi vallomását gyakorolta.

4 éves korában Emiliano felhívta az anyukáját, miközben az levest szolgált fel neki.

A Mercedes megpróbálta korrigálni.

Megkérdezte, hogy tett-e valami rosszat.

Megölelte, és soha többé nem vitatkozott erről a szóról.

Most nyíltak az ajtók.

Emiliano belépett az apjával, és végignézett a vendégeken.

Meglátta Zsófiát.

Meglátta a karosszéket.

Aztán meglátta Mercedest a földön.

A mosolya eltűnt.

Beatriz egy lépést tett az idős asszony felé.

– Kelj fel! Gyere, átadom a helyemet!

Mercedes derűs szomorúsággal nézett rá.

– Egy pillanattal ezelőtt azt mondta, hogy nem én jövök.

Emiliano már velük volt.

És az egész terem előtt térdre ereszkedett.

– Anya… ki küldött ide téged?

2. RÉSZ

A pohár, amit Patricia a kezében tartott, a karkötőjének ütődött.

A hang hatalmasnak tűnt.

Emiliano megfogta Mercedes kezét. Ugyanazokkal a kezekkel, amelyekkel elalvás előtt a homlokát vizsgálta, amelyekkel megfoltozta az iskolai egyenruháját, és beírta a nevét a jegyzetfüzetébe.

Most meg fáztak.

– Jól van, fiam – mormolta. – Nem akartam elrontani a délutánodat.

Nyelt egyet.

– Nézz rám. Nem rontottál el semmit.

Don Ricardo odaért mellé.

Egy pillanatig csak Mercedesre meredt, ahogy a múlt ott ült közöttük.