Emlékezett egy esős éjszakára a felesége temetése után. A dolgozószobában maradt, miközben a fia sírt.

Mercedes megjelent a babával.

– Szüksége van rá, hogy átöleljem.

-Nem lehet.

Nem ítélkezett felette.

De ő sem hagyta el.

Sokkal később, amikor Ricardónak sikerült odamennie a fiához anélkül, hogy összetört volna, a fiú már Mercedes karjait kereste, hogy biztonságban érezze magát.

– Emeljük fel! – mondta az apa.

Együtt segítettek neki leülni a székbe, amit Lucia hozott.

A menedzser sápadtan érkezett.

– Mercedes asszony, félretettem önnek valamit…

– Majd később beszélünk – vágott közbe Emiliano.

Beatriz felé fordult.

-Mi történt?

Megpróbált nevetni.

– Volt némi zavar a helyszínekkel kapcsolatban. Nem tudtuk, ki ő.

Lucía oldalról szólt.

Azt mondta neki, hogy üljön le a földre, vagy menjen el. Amikor széket kerestem, megpróbált megállítani.

– Túlzásba viszed – felelte Patricia.

A pincér, aki a vizet hozta, előrelépett.

– Én is hallottam, uram.

Beatriz dühösen meredt rá.

Emiliano nem vette le róla a tekintetét.

– Még ha nem is ismerted volna, miért gondoltad, hogy így bánhatsz vele?

– Azt hittük, a stáb tagja.

Don Ricardo lehunyta a szemét.

Ez a válasz rosszabb volt bármilyen kifogásnál.

„Sok éven át az volt” – mondta. „És ez sosem vette el a jogát, hogy leüljön.”

A szoba mozdulatlan maradt.

Ricardo halkabb hangon folytatta:

– Amikor a feleségem meghalt, ez a nő a karjaiban tartotta a fiamat, miközben alig bírtam lábra állni. Segített, hogy újra apja lehessek. Nincs egyetlen ünnep sem ebben a családban, ahol ő hiányozna.

Mercedes lehajtotta a fejét. Nem akart idegenek előtt felolvasott adóssággá válni.

Emiliano megértette, és a széke mellé állt.

Zsófia előrelépett.

– Én semmi ilyet nem mondtam.

Ránézett.

-Tudom.

Úgy tűnt, megnyugodott.

Amíg hozzátette:

– Itt voltál, és semmit sem tettél.

Zsófia az anyjára nézett.

Ez a gesztus, olyan apró, megmagyarázott Emilianonak valamit, amit hónapok óta elkerült.

– Tudok bocsánatot kérni – mondta.

– Mercedesszel. Nem velem.

Sofia közelebb lépett, de nem találta a szavakat.

Mercedes kezet nyújtott neki.

– Majd ha megérted, mire gondolsz, meghallgatlak.

Nem volt bejelentés az eljegyzésről.

A zenészek még néhány percig játszottak, mielőtt valaki intett nekik, hogy tartsanak szünetet. A vendégek kínos kifogásokkal kezdtek búcsúzkodni.

Lucía otthagyta a számát az adminisztrátornál, hátha Mercedesnek szüksége lenne valamire, és kereste a barátnőjét, hogy mikor megy el.

Nem akarta, hogy bárki is összetévessze a jelenlétét azzal, hogy megpróbálja kihasználni a helyzetet.

A kijárat közelében hallotta, hogy Beatriz a nővéreivel beszélget.

–Ez kiszámított volt. Egy nő, aki ennyi évet tölt azzal, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, tökéletesen tudja, hogyan kell manipulálni egy özvegyembert és a fiát.

Lúcia megállt.

De nem ő válaszolt.

– Elég volt, anya.

Sofia a 3 nő mögött állt.

A szeme vörös volt, bár a hangja már nem remegett annyira.

–Megaláztad. Most ki akarsz találni valami okot, hogy ne kelljen szégyellned magad.

– A jövődet védem.

– Nem kérdezted meg, hogy akarok-e ilyen jövőt.

Beatriz megfogta a karját.

Zsófia félreállt.

– Ma azért hallgattam, mert féltem ellentmondani neked. Ez mindenképpen az én hibám volt.

Mercedes aznap délután először figyelmesen figyelte a székéből.

Zsófia mély levegőt vett.

„Nem fogom feleségül venni Emiliano-t, hogy bebizonyítsam, semmi sem történt itt. Tudnom kell, ki vagyok, amikor nem a te kedvedet próbálom elérni.”

Beatriz elvesztette a mosolyát.

A nővérei is szóhoz sem jutottak.

A lány átment a szobán, és letérdelt Mercedes mellé.

Ezúttal anélkül szólalt meg, hogy bárki másra nézett volna.

–Láttam őt. És úgy döntöttem, ránézek a telefonomra. Ezért vagyok itt, hogy megbocsáss nekem.

Mercedes fogta a kezét.

– Ezt én értem.

Nem ígérte meg, hogy elfelejti.

Sofia sem kérdezte meg tőle.

Az ajtóból Lucía látta, hogy Emiliano az anyját kíséri a kert felé.

Azt hitte, hogy a történet itt véget ér.

Egy héttel később a főnöke behívta az irodájába, és megmutatott neki egy üzenetet.

Valaki azt állította, hogy Lucía azért kereste meg Mercedest, hogy örököst szerezzen magának.

3. RÉSZ

Lucia lángoló arccal olvasta az üzenetet.

Aláírás nélküli volt. Egy fénykép is volt rajta, amely a buli alatt készült: Mercedes mellett térdel.

Lent a kegyetlen szavak stratégiává változtatták a segítséget.

A főnöke, Don Esteban, kikapcsolta a képernyőt.

– Azért mutatom meg, mert keringhet. Nem azért, mert hiszek benne.

Lucía hálásan, de megbántva távozott az irodából.

Napokig fejben játssza le aznap délután minden egyes gesztusát. Feldühítette, hogy egy ilyen egyszerű cselekedetet ilyen könnyen be lehet fertőzni.

Nem válaszolt többé az ezekkel az emberekkel kapcsolatos meghívásokra.

Három héttel később találkozott Mercedesszel egy piacon, egy guavaárus stand előtt.

Az idős asszony egy vászonzacskót cipelt, és vitatkozott az árussal.

– Múlt héten édesebbek voltak.

– Múlt héten jobb hangulatban voltál, Doña Meche.

Lucia akaratlanul is nevetett.

Mercedes megfordult és elmosolyodott, amikor felismerte.

– Kerestelek.

Sétáltak a standok között. Lucía végül elmondta neki az üzenetet.

Mercedes félbeszakítás nélkül hallgatta.

– Megbántad, hogy segítettél?

-Nem.

A válasz azonnal jött.

– Akkor ne hagyd, hogy ők döntsék el, mit jelentett ez neked.

Lúcia hallgatott.