Mercedes egy szökőkút melletti padra mutatott.

– Gyerünk, most már van hová leülnünk.

Mindketten nevettek.

A következő kedden teára hívta meg.

Lucía beleegyezett, miután tisztázta, hogy elmegy meglátogatni.

– Persze – felelte Mercedes – A többiek nem tudják, hogyan kell úgy elkészíteni a csokoládét, ahogy én szeretem.

A látogatások megismétlődtek.

Könyvekről, növényekről és a varróműhelyről beszélgettek, ahol Lucia édesanyja 30 évig dolgozott.

Mercedes a saját élményeit is elkezdte megosztani: a hiányzó várost, a meglátogatni kívánt nővérét és a fazekastanfolyamot, amire sosem mert beiratkozni.

Emiliano néha felbukkant.

Először csak beugrott köszönni. Aztán elkezdett maradni.

Egyik délután azon kapta őket, hogy egy regényről vitatkoznak.

„Ki nyer?” – kérdezte.

– Az édesanyád – felelte Lucía –, megváltoztatja a szabályokat.

„Rosszak voltak a szabályok” – válaszolta Mercedes.

Emiliano olyan örömmel nevetett, amilyet Lucía még soha nem látott a partin.

Fokozatosan megszűnt pletykák övezte vezetéknévnek tűnni. Felfedezett egy férfit, aki képtelen volt életben tartani a bazsalikomot, és aki még mindig tartott egy gyerektakarót a szekrényében.

Rájött, hogy Lucia órákat képes eltölteni azzal, hogy egy álarcot fest, és soha nem fogad el választ csak azért, mert egy fontos személytől érkezik.

Emiliano nagybátyja, aki a különféle vállalati kapcsolatokért felelt, figyelmeztette, hogy a megjegyzések folytatódni fognak.

– Miután a kötelezettségvállalást lemondták, a legjobb óvatosnak lenni.

– Luciával leszek – felelte. – Nem fogom elrejteni, hogy mások jól érezzék magukat.

Ennek ellenére nem sietett.

Először is befejezte a beszélgetést Sofiával. Mindketten beismerték, hogy beleegyeztek a házasságkötésbe anélkül, hogy lényeges kérdéseket tettek volna fel.

Elváltak anélkül, hogy újabb nyilvános megaláztatássá vált volna.

Sofia anyja vállalkozásán kívül keresett munkát, és olyan apró döntéseket kezdett hozni, amelyekről korábban mindig konzultált.

Mercedes továbbra is fogadta, valahányszor meg akarta látogatni.

Négy hónappal később a rezidencia egy másik ünnepségre nyitotta meg kapuit: Mercedes születésnapjára.

Egy feltétellel beleegyezett.

– Hívd meg azokat is, akik itt dolgoznak. Nem akarok olyanok előtt koccintani, akik nem tudnak leülni enni.

És így is történt.

Voltak közös asztalok, vakond, rizs, meleg tortilla és egy kék virágos torta.

Beatriz és nővérei Mercedes kérésére kaptak meghívást.

– Nincs szükségem rájuk – mondta. – De a boldogságomat sem a büntetésükre fogom alapozni.

Eljöttek.

Ezúttal senkinek sem választottak helyet.

Don Ricardo megszólalt, mielőtt felvágta a tortát.

– Évekig értékeltem Mercedes tettét, de ritkán kérdeztem meg, hogy mit akar magának.

Ránézett.

– Ennek már régen meg kellett volna változnia.

Egy független tanácsadóval áttekintették a nyugdíját, a juttatásait és a házat, amelyet Ricardo a nevére akart írni. Mercedes úgy választotta meg a feltételeket, hogy nem mondott le semmiről, amire már jogosult volt.

Azt az utat is lefoglalta, hogy meglátogassa a nővérét.

De ami megríkatta, az Emiliano volt.

Egy elhasználódott albummal közeledett.

Belül elveszettnek hitt fényképek voltak: egy fogatlan gyermek, egy rosszul bekötött jelmez, egy ünnepi délután a medence mellett.

Szinte mindegyiken megjelent Mercedes egy része: egy kéz, egy váll, az árnyék a kamera mögött.

Az utolsó kép új volt.

Ketten együtt, egyenesen előre nézve.

– Mindig is ott voltál – mondta Emiliano. – Nem akarok többé olyan helyeken fotózni, ahol alig látsz.

Mercedes befogta a száját.

Megölelte.

– Te vagy az anyám. Nem kell folyton dolgoznod, hogy megtartsd azt a helyet.

A vállának dőlve sírt.

Oly sok éven át összekevertem a szerelmet a hasznosság iránti vágyal.

Azon az estén még tudott nyugton ülni, míg mások elmosogattak.

Beatriz később odalépett a nővéreivel. Mindhárman esetlenül elkezdtek hajolni, mintha térdre akarnának ereszkedni.

Mercedes felemelte a kezét.

– Erre nincs szükség. Felállva kérhetsz bocsánatot.

Megcsinálták.

Ezúttal anélkül, hogy megemlítették volna, hogy nem tudják, ki ő.

Lucía a teraszról figyelte, amikor Emiliano kijött, hogy megkeresse.

– Anyám azt mondja, hogy kedden visszajössz.

– Van egy megoldatlan problémánk a süteménnyel. Azt állítja, hogy nem maradt belőle, mert mindenkinek volt még belőle. Láttam, ahogy elrejtett egy darabot.

Mosolygott.

Aztán vett egy mély lélegzetet.

– Szeretnélek először látni. Egyedül. Ha akarod.

Lucia ránézett, meghatódott a férfi idegességétől.

– Randira hívsz?

– Próbálkozom.

– Akkor igen.

Bent a folyosón Mercedes látta őket mosolyogni az üvegen keresztül.

Nem intett, és nem is hívott oda senkit, hogy nézze.

Egyszerűen csak ivott még egy korty csokoládét.

Mellette egy üres szék állt.

Amikor Lucía visszatért, Mercedes mosolyogva mutatta meg neki a helyet.

A fiatal nő leült.

Senki sem kérdezte, hogy rájuk került-e a sor.