„A családom asztalánál ülsz” – mondta az idegennek; az így válaszolt: „Meghívtak.”

– A családom asztalánál ül – mondta Valeria Mendoza az idegennek.

A férfi olyan nyugodtan nézett fel, ami azonnal felbosszantotta a lányt.

– Én észrevettem.

Valeria 18 percet késett unokatestvére, Lucia esküvői fogadására. Magánál egy vészhelyzeti készletet vitt a menyasszonynak, két elhagyott poharat, és azt a kevés türelmét, ami még megmaradt, miután rendezett egy vitát a fotóssal.

A szertartás már véget ért. A szálloda teraszáról a Paseo de la Reforma fényárban pompázott, miközben egy trió bolerót játszott közel 200 vendég előtt.

Valeria megtalálta a 6-os asztalt, ahol a szülei, a nagybátyjai és egy szék ültek, ami mindig Emilianonak, a bátyjának volt fenntartva.

De aznap este a szék nem volt üres.

Az idegen foglalta el a helyet, és előtte ott volt az Emiliano Mendoza nevű névjegykártya.

– Az a szék a bátyámé.

A férfi a kártyára nézett.

– Akkor valakinek meg kellene változtatnia a nevet.

– Vagy helyet cserélhettek.

– Meghívtak, hogy ide üljek.

Valeria körülnézett a szervező után, de az apja megjelent mögötte.

– Valeria, végre megérkeztél.

Octavio Mendoza az idegenre nézett, és lánya meglepetésére megölelte.

– Joaquín, örülök, hogy eljöttél.

Valeria mozdulatlan maradt. Az apja alig ölelte át a saját testvéreit.

– Apa, ki ő?

Octavio túl sokáig várt a válasszal.

– Joaquín Salgado. Az a férfi, akit Emiliano küldött nekem 5 évvel ezelőtt.

Valeria tüdejéből eltűnt a levegő.

Emiliano egy szörnyű veszekedés után hagyta el az apját. Octavio arra számított, hogy ő örökli a családi építőipari céget, de a fia megfizethető lakásokat akart tervezni és magának dolgozni. Egyikük sem adta fel.

Emiliano eleinte minden héten felhívta. Aztán csak születésnapokon küldött üzeneteket. A karácsonyi hívások aláírás nélküli üzenetekké változtak. Az elmúlt három évben Valeria alig hallotta a hangját.

Octavio azonban továbbra is minden ünnepségen helyet foglalt neki.

„Miért küldte a bátyám?” – kérdezte Valeria.

– Ma nem – vágott közbe Octavio –, ez a mai este Luciáé.

Valeria leült Joaquín mellé, és nehézkesen leejtette a táskáját.

„Aggódnom kellene?” – kérdezte.

-Sok.

Joaquín sötét öltönyt viselt, és az inge nyakánál nyitott volt. Körülbelül 34 évesnek látszott. Túl kényelmesen öltözködött ahhoz, hogy betolakodó legyen.

Amikor a pincér megkérdezte, hogy csirkét kér-e vakonddal vagy lazacot, Joaquín a lazacot választotta.

Valeria rosszallóan nézett rá.

-Hogy?

–Emiliano rendelte volna a vakondot.

–Megváltoztathatom a döntésemet, ha ezzel elkerülhető a diplomáciai konfliktus.

– Elfoglalja a bátyám helyét és gúnyolódik velem.

– Azzal, hogy így fogalmazok, elismerem, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatot választottam.

Valeriának el kellett fordítania a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.

Vacsora közben furcsa dolgokat kezdett észrevenni. Amikor Octavio elment, hogy töltsön magának egy második pohár tequilát, Joaquín diszkréten elvette az üveget.

– A kardiológusod engedélyezte – emlékeztette a nőt.

– Maga nem az orvosom.

– Nem, de úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akire hallgatsz.

Valéria feléjük fordult.

– Honnan tudod, mit mondott apám kardiológusa?

Octavio úgy tett, mintha a tányérjára koncentrálna.

Később Joaquín odaadta Teresának, Valeria anyjának, a legtöbb mázzal bevont tortaszeletet.

– Honnan tudtad, hogy anyukám az utcasarkokat szereti?

– Emiliano mondta nekem.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint várta. A bátyja nemcsak a verekedésről beszélt Joaquínnal. Mesélt neki az otthoni apróságokról is, azokról, amelyekre csak akkor emlékszik az ember, ha szörnyen hiányzik.

Amikor Lucía táncolni kezdett az apjával, Octavio nem a táncparkettre nézett. Tekintete a „Emiliano Mendoza” feliratú kártyára szegeződött.

Valeria ekkor megértette, hogy semmi sem történt véletlenül. Az apja ültette Joaquínt abba a székbe.

Kiment a teraszra, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Egy perccel később Joaquín közeledett.

-Minden rendben?

-Nem.

– Ez egy jogos válasz.

– A bátyám vissza akart jönni, ugye?

Joaquín hallgatott.

— Mondd el az igazat.

–Öt évvel ezelőtt Emiliano azt hitte, készen áll a visszatérésre.

Valeria érezte, hogy valami eltörik benne.

-Mi történt?

– Azt kérte, hogy először az apáddal beszéljek.

– Miért pont te?

–Mert egy idegen kopoghat az ajtón anélkül, hogy mindent kockáztatna. Ha Octavio visszautasít, Emiliano úgy tehet, mintha soha nem próbált volna visszajönni.

– És mit válaszolt apám?

Joaquín átnézett az üvegen.

– Azt mondta: „Ha Emiliano beszélni akar velem, tudja, hol az ajtó.”

– Persze, hogy ezt mondta.

Egy hang hallatszott mögöttük.

– Elég volt ebből, Valéria.

Octavio állt a bejáratnál.

– Tudtad, hogy Emiliano vissza akart jönni, és soha nem mondtál nekünk semmit?

– Ez köztem és közte volt a dolog.

– Nem. Amikor hagytad, hogy a büszkeséged tönkretegye ezt a családot, megszűnt csak a te dolgod lenni.

Octavio állkapcsa megfeszült.

– Majd holnap beszélünk.

– Öt éve várunk erre a holnapra.

Octavio nem válaszolt. A szokásosnál görnyedtebb vállakkal tért vissza a nappaliba.

Másnap reggel Teresa reggelit adott a családi házban Coyoacánban. Chilaquiles-t, tamalét és kávét készített kétszer annyi vendégnek. Patricia néni hívatlanul érkezett, Joaquín pedig azért érkezett, mert Teresa – Joaquín állítása szerint – azzal fenyegette meg, hogy a legrosszabb tamalét tartogatja neki, ha nem jön el.