– Arra kérte, hogy győzzön meg a visszatérésről – mondta Emiliano –, de Joaquín nem volt hajlandó továbbra is a hírvivőnk lenni.

– Akkor miért ment el az esküvőre?

– Mert apa azt mondta neki: „Talán ha meglátlak, hogy a helyén ülsz, eszembe jut, hogy valamelyikünknek abba kell hagynia a várakozást.”

Valeria végre megértette, hogy az apja nem azért ültette Joaquínt abba a székbe, hogy Emiliano helyére lépjen. Azért tette, hogy rákényszerítse magát arra, hogy szembenézzen mindazzal, amit veszíthet.

Kint találta Joaquint.

– Tudtad, hogy apám vissza akarja kapni a fiát.

-Igen.

– És ezért mentél el az esküvőre.

– Apád miatt mentem el az esküvőre.

Joaquín egy lépést tett felé.

– Te voltál az oka annak, hogy ma reggel visszajöttem.

Valeria félt. Kevesebb mint két nap alatt az idegen túl fontossá vált.

– Időre van szükségem.

-Rendben van.

Joaquín nem erősködött. Azért hagyta ott, mert annyira tisztelte a nőt, hogy meghallgatta.

Másnap reggel Emiliano kávézás közben találta a húgát.

– Hol van Joaquín?

– Időt kértem tőle.

– Oké, öt évig vártam, hogy apa felhívjon. Ő is öt évig várt arra, hogy belépjek azon az ajtón. Nem tanultál semmit, ha most is ugyanezt teszed.

Valeria az étkező felé pillantott. Octavio és Emiliano a fociról vitatkoztak, de legalább együtt voltak.

Nem várt 3 napot, és nem hagyta, hogy Joaquín először telefonáljon.

Még aznap délután tárcsázta a számát.

– Vacsora – mondta, amikor a férfi válaszolt.

– Ez kérdés?

– Nem. Pénteken 7-kor.

-Ahol?

– A szüleim házában.

Joaquín hallgatott. Megértette, hogy nem csak egy vacsorameghívásról van szó.

– Időben érkezem.

– És keresd meg a megfelelő asztalt.

Pénteken 6:58-kor megszólalt a csengő.

Joaquín egy üveg bort cipelt.

– Korán érkeztél.

–Már 5 perce kint várok, hogy kevésbé tűnjek kétségbeesettnek.

Valeria nevetett, és beengedte.

Amikor Joaquín megérkezett az ebédlőbe, megállt. Emiliano a székén ült, Octavio mellett. Valeria mellé egy másik helyet készítettek elő.

Joaquín felemelte a kártyát.

„Joaquín Salgado”.

– Csináltál nekem egy képeslapot.

– Nem akartam, hogy még egyszer ellopd bárki helyét.

Joaquín most először nem tudott okos válasszal előállni.

Valeria kivette a széket.

– Ezen a neved van. Ülj le.

Hónapokkal később Emiliano még mindig Monterreyben élt, de néha hétvégén visszatért. Octavióval továbbra is szinte mindenről vitatkoztak, bár most már másnap is felhívták egymást.

Már nem volt szükségük hírvivőkre.

Teresa születésnapi partiján ismét zsúfolásig megtelt az asztal. Patricia túl sokat beszélt, Octavio Emiliano egyik történetét javítgatta, Joaquín pedig késve érkezett egy doboz édes kenyérrel.

Valéria nyitott ajtót.

– 12 percet késel.

– De engem meghívtak.

Teresa kiáltott az ebédlőből:

– Joaquín, kész a vacsora!

Felvonta a szemöldökét.

– Az édesanyád mellettem áll.

Valeria megfogta a kezét, és együtt mentek be.

Miközben a zajos, tökéletlen asztalt bámulta, eszébe jutott, hogyan is kezdődött az egész: egy idegen foglalt el egy széket, ami nem az övé volt.

De a szék sosem volt csupán egy bútordarab. Öt év büszkeségét, félelmét és kimondatlan szeretetét őrizte. Joaquín nem varázsütésre javította meg a Mendoza családot; csak megmutatta nekik a további várakozás árát.

Valeria megértette, hogy a szeretet önmagában nem elég, ha senki sem meri megtenni az első lépést.

Ezért amikor Joaquín fontossá vált számára, nem hagyott üres teret maga után, arra várva, hogy Joaquín kitalálja az érzéseit.

Felírta a nevét az asztalra, kihúzott egy széket, és megkérte, hogy maradjon.

Joaquín először foglalta el valaki más helyét.

A másodiknak már megvolt a sajátja.

És attól kezdve abban a családban soha többé nem hiányzott egyetlen szék sem a büszkeség miatt.