Reggeli után Valeria kivitte a teraszra.
– Mennyire ismered valójában Emilianót?
Joaquín elmagyarázta, hogy Monterreyben ismerkedtek meg, amikor mindketten egy lakhatási projektben vettek részt. A találkozásokból vacsorák, a vacsorákból pedig barátság szövődött.
Emiliano beszélt Teresa megszállottságáról, hogy mindenkit etessen, aki átlépi az ajtaját, Patricia titkok megőrzésére való képtelenségéről és Valeriáról.
– Mit mondott rólam?
– Hogy loptad a pulóvereit.
– Kölcsönvettem őket.
– A „lopás” szót használta.
Joaquín elmosolyodott, de gyorsan visszanyerte komolyságát.
– Az első év nagyon nehéz volt. Emiliano nem akarta bevallani. Otthagyta a céget, de vasárnapi ebédeket, születésnapokat is, és egy nővére kopogás nélkül lépett be a szobájába.
– Soha nem mondta el nekem.
„Attól féltem, hogy a bánatomat megbánásnak fogják nézni. Azt akartam, hogy megértsék, hogy a vállalkozástól való elállás nem jelenti a család elhagyását.”
Megbánta apám, hogy elutasította?
–Igen. Hat hónappal később felhívott, hogy megkérdezze, jól van-e Emiliano.
– És miért nem hívtad fel közvetlenül?
– kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy nem akarja jutalmazni a tiszteletlenséget.
Valeria keserűen felnevetett.
Joaquín öt éven át két férfi között ragadt, akik kétségbeesetten hiányolták egymást, de inkább szenvedtek, mintsem megtették volna az első lépést.
Azon a délutánon, miközben leszedték az asztalt, Joaquín telefonja rezegni kezdett a bárpulton.
Valeriának sikerült elolvasnia a nevet.
Emilian.
– Felhívja őt?
Joaquín nem válaszolt.
-Milyen gyakran?
-Időről időre.
– Három éve nem beszélgettem igazán a bátyámmal, de veled ő beszélget.
– Ő a barátnőm, Valeria.
– Hívd fel most.
– Nem tudom megtenni helyetted.
– Évek óta üzeneteket hordoz közte és az apám között.
– Pontosan ezért nem fogom újra megtenni.
Joaquín írt valamit, és megmutatta neki a képernyőt, mielőtt elküldte.
– A húgod már tudja.
Egy perc múlva megszólalt Valeria telefonja.
Emiliano nevének meglátásakor remegni kezdett. Teresa elejtette a kezében tartott rongyot. Octavio, aki a nappaliban ült, felemelte a fejét.
Valéria válaszolt.
-Jól?
Hosszú csend következett.
– Szia, Vale.
Senki sem hívta így, mióta Emiliano elment.
– Szia, Emi.
– Ott van apa?
Valeria Octavióra nézett.
-Igen.
– Pueblában vagyok munkaügyben. Holnap visszatérek Monterreybe.
Puebla kevesebb mint 3 órányira volt, nem az ország másik felén. A bátyja már napok óta elég közel volt ahhoz, hogy hazatérjen.
– Akkor gyere.
– Apa látni akar engem?
Valeria nem volt hajlandó válaszolni helyette.
– Magadnak kell megkérdezned tőle.
Letette a telefont.
Este 8:16-kor megszólalt a csengő.
Senki sem mozdult. Teresa ugyanazt a rongyot hajtogatta újra és újra. Octavio úgy tett, mintha üzeneteket olvasna a mobilján.
Valéria nyitott ajtót.
Emiliano a másik oldalon volt.
Eléggé megöregedett már ahhoz, hogy öt év látszódjon a szemében. Hátizsákot cipelt, és úgy tűnt, készen áll a menekülésre, ha bárki rossz szót ejt ki.
– Szia, Vale.
Valeria megütötte a vállát.
– Ez anya miatt volt.
Újra megütötte.
– És ez nekem való.
– Van valami előkészítve apának?
– Fontolgatom, hogy széket használok.
Aztán megölelte.
Az évekig gyakorolt düh eltűnt, amikor érezte bátyja karjait maga körül. Teresa elszaladt és sírt, mielőtt odaért volna hozzájuk.
Octavio a folyosó végén maradt.
Apa és fia egymásra néztek, miközben 5 karácsony, 5 születésnap és több száz elveszett beszélgetés töltötte ki a köztük lévő teret.
– Szia, apa – mondta Emiliano.
– Szia, fiam.
Nem volt azonnali ölelés vagy tökéletes bocsánatkérés.
Patricia néni kidugta a fejét az ebédlőből.
– Ott maradsz, amíg a csirke kihűl?
A feszültséget nevetés törte meg. Mindenki az asztalhoz sétált.
Joaquín fogta a kabátját.
– Hová mész? – kérdezte Valéria.
– Ez egy családi vacsora.
– Te okoztad mindezt.
– Ez nem tűnik jó oknak arra, hogy az evőeszközök közelében hagyjanak.
Emiliano megállította.
-Marad.
Aztán röviden megölelte a barátját.
– Még mindig beleavatkozol a családom problémáiba?
Joaquín Valeriára nézett.
-Látszólag.
A vacsora kínosan indult. Aztán vicces lett, majd megint kínos.
Emiliano elmagyarázta, hogy hívásra várt. Octavio megvédte évekkel korábban kimondott szavait. A hangok felerősödtek, míg Teresa egy kanalat az asztalra nem csapott.
–Miután megették a levest, tovább tönkretehetik a kapcsolatukat.
Egyszer Valeria megpróbálta megrúgni Emilianót, hogy abbahagyja a veszekedést, de ehelyett Joaquínt ütötte meg.
– Rossz testvér – mormolta.
Emiliano nevetett, még Octaviónak is el kellett rejtenie egy mosolyt.
Végül Octavio letette az evőeszközöket.
– Megmentettem a székedet.
Emiliano összevonta a szemöldökét.
-Hogy?
–Karácsonykor, születésnapokon, nagyszüleid évfordulóján… Mindig foglaltam neked a helyet. Azt hittem, egy nap belefáradsz a makacsságba.
– Felhívhattál volna.
-Neked is.
Ez a négy szó magában foglalta a Mendoza család teljes tragédiáját.
Egyikük sem kért rendesen bocsánatot. Egyikük sem ismerte el, hogy teljesen tévedett. De ezúttal egyikük sem hagyta el az asztalt.
Később Emiliano egyedül találta Valeriát a konyhában.
– Szereted Joaquínt.
– Tegnap találkoztam vele.
– Ez nem tagadás volt.
Valeria inkább témát váltott.
– Miért hívta meg apa az esküvőre?
Emiliano ezután felfedte az igazságot. Két hónappal korábban Octavio enyhe szívrohamot kapott. Az orvos biztosította róla, hogy felépül, de a félelem ráébresztette, hogy talán nem lesz végtelen ideje kibékülni a fiával.
Újra felhívta Joaquínt.
