A mostohaanya nevetett, amikor beleegyezett, hogy feleségül megy egy halászhoz… amíg a halász vissza nem tért, hogy megvegye a földjét.

– Ximena Reyes, hozzám jössz feleségül?

Mateo Salgado a La Ceiba farm főszobájának közepén térdelt, kezében egy egyszerű, hálókkal és sóval jelölt gyűrűt tartva.

Az egész család csendben maradt.

– Igen – válaszolta Ximena habozás nélkül –, természetesen akarok.

Ekkor Beatriz Valdés, Ximena mostohaanyja nevetésben tört ki.

– Tényleg egy halászhoz fogsz feleségül menni?

Mateo lassan felállt.

Beatriz végigmérte a kifakult ingétől a kopott cipőjéig, mintha silány minőségű árut értékelne.

– A halász nem földet vesz, kedvesem. A halász halat ad el azoknak, akiknek földjük van.

Don Ernesto Reyes, Ximena apja és a La Ceiba tulajdonosa, lesütötte a tekintetét. Nem védte meg a lányát, sem a férfit, aki az előbb megkérte a kezét.

Az ajtó mellett Doña Tomasa a mellkasához szorította a kezében tartott kávés tálcát. Már Ximena születése előtt is dolgozott abban a házban, és nagyon jól tudta, milyen fájdalmat okozhat egy lenéző megjegyzés.

Máté nem reagált a provokációra.

Miután Ximena ujjára húzta, eltette a gyűrűt, és olyan udvariassággal búcsúzott el Don Ernestótól, ami még közönségesebbnek látta Beatriz megaláztatását.

Mielőtt elindult volna, Ximena utolérte a folyosón.

– Ne figyelj arra, amit mondott.

– Hallottam őt.

– Mateo…

– De nem fogom úgy felépíteni az életünket, hogy megpróbáljak neki valamit bizonyítani.

Ximena megfogta a kezét.

– Akkor építsd meg velem.

Mosolygott.

– Ezt szándékomban áll megtenni.

Mateo 30 éves volt, és egy kis tengerparti közösségben élt Paraíso közelében, Tabascóban. 12 éves kora óta tengerészkedett, amikor apja megtanította a széljárásra, a háló javítására és a vihar előtti visszatérésre.

Az elmúlt 8 évben minden kedden és pénteken friss halat szállított La Ceiba-ba.

Először a hátsó ajtón jött be, otthagyta a dobozokat a konyhában, felvette a fizetséget, majd elment.

Aztán Ximena elkezdte várni rá a hatalmas mangófa ​​alatt az udvaron.

Először vizet kínált neki.

Aztán megkérdezte tőle, honnan tudja, hová kell kivetni a hálókat.

Végül a beszélgetések olyan hosszúra nyúltak, hogy Doña Tomasának kétszer is fel kellett hívnia, hogy visszatérjen a feladataihoz.

Ximena sosem szégyellte, ha mellette sétálhatott a dokkon, vagy segíthetett neki cipelni egy dobozt. Mateo sem úgy bánt vele, mint egy földbirtokos lányával, aki képtelen bepiszkolni a kezét. Értett a kakaótermesztéshez, vezette a gazdaság könyvelését, és sok munkás előtt kiszúrhatta a beteg növényeket.

La Ceiba négy generáción át a Reyes családé volt. Birtokukon Criollo kakaót termesztettek, amelyet Villahermosa és Mexikóváros csokoládéboltjainak adtak el.

Az utóbbi években azonban a moniliasis a termés nagy részét elpusztította.

Don Ernesto kölcsönöket vett fel kezelésekre, növények felújítására és fizetésekre. Minden szezonban abban reménykedett, hogy a termelés javulni fog.

Minden évad rosszabb volt.

Beatriz tisztában volt a helyzet súlyosságával, de a bankszámlakivonatokat elrejtette, hogy fenntartsa a jólét látszatát. Drága vacsorákat szervezett, rikító ékszereket viselt, és úgy beszélt a munkásokról, mintha a szegénység ragályos betegség lenne.

A házassági ajánlat után pletykákat kezdett terjeszteni Mateoról.

A falusi boltban megjegyezte, hogy a hala már nem érkezik frissen. Azt mondta egy szomszédjának, hogy több hónapnyi törlesztőrészlettel tartozik a hajója motorjáért. Arra is utalt, hogy csak azért szándékozik feleségül venni Ximenát, hogy birtokba vegye a farmot.

Mateo 2 hét alatt 4 ügyfelet veszített.

Tudta, honnan jönnek a hazugságok, de nem ment szembe Beatrizzel.

Egyik reggel személyesen látogatta meg mindegyik vásárló otthonát. Nyitott ládákat vitt magával, tele tiszta jéggel és frissen fogott hallal.

„Nem azért vagyok itt, hogy megkérjem önöket, higgyenek nekem” – magyarázta. „Győződjenek meg róla maguk.”

Doña Mercedes, aki azóta vásárolt tőle, amióta az apját kísérte, mojarra illatot érzett, és szégyenkezve megrázta a fejét.

– Már azelőtt is ismerem a munkádat, hogy szakállad lett volna. Nem tudom, miért hallottam pletykákat.

A többi vásárló fokozatosan visszatért.

Mateo szinte mindent visszaszerzett, amit elvesztett anélkül, hogy felemelte volna a szavát. Hét évnyi pontosság és őszinteség ellensúlyozta az ismételt hazugságokat a piacon.

Beatriz dühös lett, amikor megtudta.

„Annak az embernek több szerencséje van, mint intelligenciája” – motyogta vacsora közben.

Ximena letette az evőeszközöket az asztalra.

– Nem szerencse volt. Hírnév. Valami, amit évekbe telik felépíteni, és percekbe, mire lerombolják.

– Még mindig találhatsz valakit a te szinteden.

– Már megtaláltam.

Don Ernesto hallgatott, de aznap éjjel egyedül maradt a folyosón, és a birtok felső részét szemlélte.

Ez volt az egyetlen terület, ahol a betegség még nem érte el a növényeket. Évekkel ezelőtt, amikor feleségül vette Beatrizt, a bizalom jeléül az ő nevére írta ezt a földet.

Most ez volt a kölcsön fő biztosítéka is.

Napokkal később megérkezett a hitelszövetkezet vezetője.

„A tartozást 60 napon belül rendezni kell” – tájékoztatta őket. „Ha nem kapunk fizetést vagy életképes ajánlatot, akkor érvényesítjük a garanciákat. A Beatriz asszony nevére bejegyzett földekkel kezdjük.”

Don Ernesto úgy érezte, nem kap levegőt.

A felső rész elvesztése az egyetlen egészséges termelés elvesztését jelentette, amely még mindig fenntartotta a gazdaságot.

„Találunk megoldást” – biztosította Beatriz.

Azonban még aznap este titkos hívást intézett.