Másnap hajnalban Ximena arra ébredt, hogy a férje már nincs mellette.
A tengerről visszatérőben találta, vállán egy hálóval.
– Tegnap megnősültél – emlékeztette a nő. – Pihenhettél volna egy délelőttöt.
– A tenger nem kapott meghívást az esküvőre.
Ximena nevetett, és odalépett hozzá.
A partról láthatták La Ceiba felső részét, amely ismét zöldellt az első napsugarak alatt.
Mateónak nem kellett feladnia a hivatását ahhoz, hogy bebizonyítsa rátermettségét.
Még mindig halász volt.
A különbség az volt, hogy már senki sem keverte össze az egyszerű életet a kicsinyes élettel.
Beatriz gúnyolódott, mondván, hogy a halászok csak azoknak adnak el halat, akiknek földjük van.
Soha nem gondolta volna, hogy ez a férfi éveket töltött azzal, hogy valami értékesebbet épített fel, mint egy vagyon: egy hírnevet, amelyet semmilyen pletyka nem tud lerombolni, egy erőfeszítésből született céget, és egy szerelmet, amelynek nincs szüksége gazdagságra ahhoz, hogy erős maradjon.
Végül Mateo megvette a földet.
De nem azért, hogy bosszút álljon azokon, akik megvetették őt.
Azért vette, hogy megmentse a szeretett nőt, hogy megvédje a családot, amely még tanulhat a hibáiból, és hogy egyesítsen két világot, amelyek mindig is különállónak tűntek.
A tenger és a kakaó.
Hálózatok és gyökerek.
És két ember, akik megértették, hogy az igazi gazdagság nem abban rejlik, hogy mások felett állunk, hanem abban, hogy elég erőnk van felemelni azokat, akik elesni készülnek.
