Felvette a kapcsolatot Rogelio Castañedával, egy állítólagos villahermosai befektetővel, aki eladósodott családoktól vásárolt ingatlanokat.
Rogelio szombaton érkezett, kihasználva, hogy Don Ernesto a városban volt.
Világos öltönyt viselt, és egy olyan autót vezetett, ami túl elegáns volt a földutakra. Beatriz mellett sétált a telek felső részén, megvizsgálva minden egyes fát, a folyóhoz vezető utat és a telekhatárokat.
– Jó föld – mondta. – Gyorsan találok rá vevőt.
– Szükségem van annyi pénzre, hogy kifizessem az adósságot.
– Ez a diszkréciótól függ.
– A férjemnek nem szabadna tudnia, amíg minden készen nem áll.
Rogelio elmosolyodott.
—A diszkréciónak ára van, de mindig tudunk Önnek egy plusz összeget biztosítani. Ennek egy része szerepelni fog a szerződésben, a többi pedig közvetlenül Önnek jár.
Beatriz kényelmetlenül érezte magát, de a pénzmegtakarítás gondolata minden kétséget felülkerekedett.
Egyikük sem vette észre, hogy Ximena egy szomszédos dombról figyeli őket.
Nem sikerült kihallgatnia a beszélgetést. Csak a mostoháját látta egy idegennel, amint felmérik a földet, és körülnéznek, hogy megbizonyosodjanak róla, senki sem kapja-e el őket.
Másnap Doña Tomasa hangokat hallott az iroda hátsó ablakából.
„Amikor az eladás lezárul, Ernestónak nem kell tudnia, hogy mennyit fog kapni a járulékért” – mondta Rogelio.
– Csak csináld gyorsan – felelte Beatriz. – A határidő gyorsan közeledik.
Doña Tomasa egyetlen hang nélkül elsétált.
A mangófa alatt találta meg Ximenát, és mindent elmesélt neki.
– A felső részt próbálja eladni – fejezte be a fiatal nő. – És a pénzt apám tudta nélkül akarja megtartani.
– Beszélnünk kell Don Ernestóval.
– Még nem. Beatriz mindent tagadni fog, és apa azt fogja hinni, hogy megtámadjuk. Bizonyítékra van szükségünk.
A következő napokban a mostohaanya minden mozdulatát megfigyelték. Látták, ahogy dokumentumokat rejteget, zárt szobákban fogad hívásokat, majd anélkül távozik Villahermosába, hogy megindokolja az okát.
Egyik délután Ximena belépett az irodába, és Beatrizt találta, amint sietve elpakolt egy mappát.
„Mit keresel?” – kérdezte a mostohaanya.
– Egy nyugta apámnak.
– Gondoskodj az esküvődről, a mezőgazdasági munkát pedig hagyd a felnőttekre.
Ximena most először nem érzett megvetést a hangjában.
Félelmet érzett.
Délután kiment a dokkhoz, és mindent elmesélt Mateónak.
Hálót javítva hallgatózott.
„Mennyi idő van még hátra a határidőig?” – kérdezte.
– Kicsit több mint 1 hónapja.
– Mennyit ér valójában a felső rész?
– Nem tudjuk. Apám sosem akarta eladni.
Mateo bólintott, és folytatta a munkát.
– Csak ennyit fogsz mondani?
– Nem akarok megoldást ígérni, mielőtt nem tudom, hogy képes vagyok-e teljesíteni.
Ximena tiszteletben tartotta a hallgatását.
Amit nem tudott, az az volt, hogy Mateo majdnem 10 éve titkolt valamit.
Apja halála után a fogás egy részét közvetlenül éttermeknek kezdte eladni, kiiktatva a közvetítőket. Spórolt hűtőberendezések vásárlására, és meggyőzte a többi halászt, hogy közös minőségi szabványok szerint dolgozzanak.
A kis csoport egyre nőtt.
Mateo anélkül, hogy feladta volna a hajóját, partnerré vált egy olyan forgalmazó cégnél, amely szállodákat és éttermeket látott el Tabascóban, Veracruzban, Pueblában és Mexikóvárosban.
Soha nem öltözött át, és a jövedelméről sem beszélt. Szinte mindenét hajókba, jégbe, közlekedésbe és a halászok jobb fizetésébe fektette be.
A városlakók számára ő továbbra is az a férfi volt, aki biciklin érkezett, maga mögött egy dobozzal.
De aznap reggel az idegen, aki egy hűtős teherautóval érkezett a dokkhoz, nem egy átlagos vevő volt.
Julián Alcocer volt az, a Mexikói-öböl egyik legnagyobb tengeri herkentyű-csomagoló üzemének tulajdonosa.
„A szállodalánc elfogadta a szerződést” – jelentette be. „Három éven keresztül heti szállításokra van szükségük. A részvételeddel jelentős előleget kaphatsz.”
Mateo a farmra gondolt.
–Szükségem van egy ügyvédre, aki felülvizsgál egy földvásárlást.
Miközben kiutat keresett, Beatriz rájött, hogy Rogelio becsapta.
A férfi behívta egy kávézóba, és egy új szerződést csúsztatott az asztalra.
Az összeg majdnem 40%-kal kevesebb volt a beígértnél.
– Nem ez volt a megállapodás – tiltakozott a nő.
– Ennyit ér egy sürgős eladás.
– Azt mondtad, hogy lesznek plusz pénzek.
– És ez meg is fog történni, ha ma aláírja.
Rogelio tudott az adósságról, a határidőről és Beatriz kétségbeeséséről, mert a nő maga mondta el neki. Most minden részletet ellene fordított.
Továbbá fontos információkat titkolt el: az állam kormánya előzetesen jóváhagyta egy új autópálya építését a közelben. Amikor a nyomvonalat bejelentették, a föld ára jelentősen megemelkedett.
Rogelio nem állt szándékában megmenteni Beatrizt.
Meg akarta szerezni a földet, mielőtt annak értéke megsokszorozódott volna.
„Vannak más vevőim is” – hazudta. „Ha vársz, az ár tovább fog csökkenni.”
Beatriz dühös könnyekkel a szemében hagyta el a menzát.
Nem mondhatta el a férjének az igazat anélkül, hogy be ne ismerné, hogy a háta mögött tárgyalt. Az egyetlen ajánlatot sem utasíthatta vissza, amiről azt hitte, hogy kapott.
Miután visszatért La Ceiba-ba, két autót talált a ház előtt parkolva.
Velük együtt tartózkodott egy ügyvéd, Julián Alcocer és Mateo.
Don Ernesto mindenkit behívott.
Leültek ugyanabban a szobában, ahol Beatriz a halászt gúnyolta.
Mateo ugyanazt az egyszerű inget viselte. A kezén még mindig látszottak az apró kötélnyomok. Nem tett kísérletet arra, hogy másvalakire hasonlítson.
Az ügyvéd kinyitott egy mappát.
