Azt hitte, hogy ő is egy állásinterjúra vár, de valójában mindenkit toborzott.

Mariana Reyes 19 perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett a Grupo Horizonte irodájába. Minden apró részletet kiszámolt: 35 percet az útra iztapalapai otthonából, 10 percet az esetleges késésekre, és további 10 percet, hogy levegőhöz jusson élete legfontosabb interjúja előtt.

24 évesen főiskolai végzettséggel, két részmunkaidős állással és diákhitel-adóssággal rendelkezett, amely úgy tűnt, alvás közben is csak gyarapodott. A marketingkoordinátori pozíció nemcsak jó fizetést kínált, hanem azt is, hogy édesanyja a kora reggeli órákig abbahagyhatta az egyenruhák varrását, húga, Sofia pedig anélkül fejezhette be a középiskolát, hogy munkát kellett volna keresnie.

Nyolc jelölt volt jelen a fogadáson. Mindannyian elegáns mappákat vittek a kezükben, kifogástalan öltönyt viseltek, és gondosan megírt arckifejezéssel rendelkeztek.

Mariana az ablak melletti helyet választott. Épp elővette az önéletrajzát, amikor egy férfi sietve belépett.

Körülbelül 33 évesnek látszott. Sötét öltönyt viselt, ami túl drága volt ahhoz, hogy újnak tűnjön, zöld nyakkendőt apró sárga patkókkal, és aktatáska nélkül. A fotelekre pillantott, majd az órájára, és végül leült mellé.

Ujjai folyton a térdén kopogtak.

– Ha ezt folytatod, azt fogják hinni, hogy kódolt üzeneteket próbálsz küldeni – motyogta Mariana.

A férfi abbahagyta a kéz mozgatását.

– Ennyire feltűnő?

– A liftből.

Mosolygott.

– Ez az első interjúm hosszú idő óta.

Mariana a nyakkendőjére nézett.

– Te választottad őt?

– Az unokaöcsém. 7 éves.

– Ez megmagyarázza a patkókat, de azt nem, hogy miért egyezett bele a viselésébe.

– Azt ígérte, szerencsét hoz nekem.

–Akkor ne vedd le. Bár jó ötlet lehet begombolva tartani a kabátot.

A férfi olyan váratlanul felnevetett, hogy a többi jelölt ránézett.

– Santiago vagyok – mondta, és kinyújtotta a kezét.

—Mariana.

Elővett a táskájából egy papírba csomagolt csirkés szendvicset. Nagyon korán reggelizett, és tudta, hogy az idegesség szédülésbe csaphat át.

Santiago színlelt érdeklődéssel nézte a süteményt.

„Nem evett?” – kérdezte a nő.

– Csak kávét.

Mariana kettészakította.

– Tessék. Senkinek sem szabad üres gyomorral interjúra mennie.

– Nem fogadhatom el az ebédjét.

– Nem ez az egész ebédem. Most már a fele az ebédjeinknek.

Santiago megkapta a részt.

– Mindig megosztasz ételt idegenekkel?

– Csak azokkal, akik úgy néznek ki, mintha mindjárt elájulnának egy förtelmes nyakkendőtől.

Ettek, miközben Mariana tanácsokat adott neki.

„Ne jegyezd meg a válaszokat” – magyarázta. „Egyértelmű, amikor valaki felolvas. És ha a legnagyobb hibádról kérdeznek, ne mondd, hogy túl sokat dolgozol. Senki sem hiszi el ezt.”

– Mit válaszolna?

– Nehezen fogadok el olyan parancsokat, amelyeknek nincs értelme.

– Ez akár az állásába is kerülhet.

– Valószínűleg. De a hazugság később sokba fog kerülni.

Egy recepciós jelent meg az ajtóban.

– Reyes kisasszony, most már beléphet.

Mariana eltette a papírjait és felállt.

– Sok szerencsét, Santiago!

– Neked is.

A tárgyalóteremben mahagóni asztal állt, ablakaiból Mexikóváros felére nyílt kilátás. Három vezető ült hátul.

A középső szék üresen maradt.

Mariana épp letette a mappáját az asztalra, amikor kinyílt az ajtó. Santiago lépett be, még mindig egy fél tortával a kezében.

– Elnézést a késésért – mondta. – Tanácsot kértem az interjúmhoz.

A vezetők felálltak.

– Jó reggelt kívánok, Montalvo úr!

Mariana érezte, ahogy kifut a vér az arcából.

Santiago Montalvo nem csupán egy újabb jelölt volt. Ő volt a Grupo Horizonte alapítója és vezérigazgatója, akinek a fényképe üzleti magazinokban jelent meg, és akinek a cégének hat városban voltak irodái.

A középső széket foglalta el.

– Reyes kisasszony, elkezdhetjük.

Mariana első válaszai katasztrofálisak voltak. Túl gyorsan beszélt, összekevert két számot, és olyan formális szavakat használt, hogy még ő maga sem tudta volna elmagyarázni, mit jelentenek.

Santiago néhány percig figyelte.

– Abba akarod hagyni és újrakezdeni?

Mariana lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és félretette a jegyzeteit.

– Igen. És a nyakkendődért is szeretnék bocsánatot kérni.

Az egyik vezető köhintett, hogy elfojtsa a nevetését.

„Már nem találod förtelmesnek?” – kérdezte Santiago.

– Igen, de nem kellett volna ezt mondanom, mielőtt tudtam, hogy ő a cég tulajdonosa.

– Utólag helyes lett volna?

– Utána veszélyesebb lett volna.

A feszültség eltűnt.

Mariana őszintén válaszolt. Elmagyarázta, miért vallott kudarcot egy nemrégiben indított Horizonte kampány a fiatal fogyasztók körében: miközben a szabadságról beszélt, 3 éves szerződéseket követelt, és apró betűs betűkkel elrejtette a feltételeket.

„Nem a reklámmal van a probléma” – mondta. „Han az, hogy a termék ezt ígéri, a másikat pedig teszi. Egyetlen kampány sem tudja ezt az ellentmondást orvosolni.”

Az értékesítési igazgató összevonta a szemöldökét.

– Ezt a stratégiát 20 éves tapasztalattal rendelkező szakemberek hagyták jóvá.

– Tehát volt húsz évük, hogy megtanuljanak elegánsabban hibázni.

A csend teljes volt.

Santiago előrehajolt.

– És mit tennél?

Marianna elmagyarázta neki.

Három nappal később elutasító e-mailt kapott. A pozíció több tapasztalatot igényelt, mint amennyivel rendelkezett.

Tíz percig sírt a fürdőszobában, hogy az anyja ne lássa. Aztán kijött, melegített egy kávét, és elkezdett új állásajánlatokat keresni.

Azon a délutánon megszólalt a telefon.

– Santiago Montalvo vagyok.

Mariana majdnem elejtette a csészét.