Azt hitte, a férfi is csak egy álláskereső, aki az interjúra vár – de valójában ő választotta ki a jövőbeli alkalmazottait.

„Senki sem hitt volna neked” – kiáltotta a meghallgatás alatt. „Mindenki tudja, mi folyik közted és Montalvo között.”

Marianna nyugodtan nézett rá.

–Nem a kettőnk között lévő dolog juttatta a kezébe azt a dossziét. A becsvágya tette.

Estebant kirúgták és feljelentették a hatóságoknál. A bizottság közzétett egy jelentést, amely teljesen felmentette Mariana nevét.

Santiago ennek ellenére nem tért vissza a kiválasztó bizottságba.

„Megígértem, hogy kimaradok ebből” – magyarázta. „Egy ígéret nem változik csak azért, mert most kellemetlenül érzem magam tőle.”

Egy héttel később Mariana belépett ugyanabba a szobába, ahol az első interjúján volt. Beatriz és két másik vezető értékelte az eredményeit, az ajánlatát és a csapatvezetési képességét.

Felajánlották neki az állást.

Santiago nem tudta meg előbb, mint ő. Amikor Mariana odament, hogy elmondja neki, a férfi az ablaknál állt.

– Sikerült neki?

-Igen.

A mosolya válaszul szolgált, mielőtt megszólalt volna.

– Tudtam, hogy képes vagyok rá.

– Nem, nem tudtam. És ez a legjobb az egészben. Most először egyikük sem tudta a választ.

Santiago kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy papírba csomagolt tortát.

– Arra gondoltam, talán lenne mit ünnepelnünk.

Azon az estén egy jótékonysági gálán vettek részt. Ott Doña Elena, Santiago édesanyja, mellékesen megemlítette, hogy fia ajánlatot kapott, hogy egy évig vezesse a Horizonte monterreyi terjeszkedését.

Mariana úgy érezte, hogy a szoba túl kicsivé válik.

A teraszon Santiago megerősítette a hírt.

– Ezen a héten döntenem kell.

– El akarsz menni?

– Hat hónappal ezelőtt még gondolkodás nélkül elfogadtam volna.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

Santiago hallgatott.

Mariana meg akarta kérni, hogy maradjon, de tudta, hogy ez a választás az övé.

„Válaszd az életet, amit élni akarsz” – mondta. „Ne azt, amelyet az apád választott volna. És azt sem, amelyet én választanék neked.”

Három hétig nem látták egymást a munkahelyen kívül.

Egyik délután Mariana lement a fogadóterembe, és Santiagót ott találta ugyanabban a karosszékben ült, mint ahol az első megbeszélésükön voltak. Újra patkó alakú nyakkendőt viselt, és egy csirkehúsos pitét tartott a kezében.

– Idegesnek tűnik – mondta a nő.

– Interjúm van.

– Milyen pozícióra?

– Az, amelyik arról a férfiról szól, aki vacsorára hívja Mariana Reyest.

Megpróbálta elrejteni a mosolyát.

– Van tapasztalatod?

– Nagyon keveset. De hoztam magammal referenciákat.

Santiago elmagyarázta, hogy elutasította a lépést. Nem félelemből, és nem is azért, hogy a lány kedvében járjon. Rájött, hogy évekig minden nagyobb lehetőséget elfogadott volna anélkül, hogy megkérdőjelezte volna, vajon az jobb is-e.

Továbbá a testület új szabályokat hagyott jóvá: Santiagót kizárták Mariana fizetésével, teljesítményértékelésével és előléptetéseivel kapcsolatos összes döntésből. Egy független igazgatónak fog beszámolni.

„Nem akarom, hogy választania kelljen a karrierje és köztem” – mondta. „És azt sem akarom, hogy bárki megbüntethesse vagy jutalmazhassa azért, ami köztünk történik.”

– Elkészítetted már azt a beszédet?

– 3 hétig.

– Egy kicsit feltűnő.

– Ez azt jelenti, hogy elutasítják a jelentkezésemet?

Mariana elvette a torta felét.

– Ez azt jelenti, hogy meghívhatsz vacsorára.

Az első randevú egy csókkal zárult a Művészetek Palotája előtt. A második egy veszekedéssel végződött arról, hogy melyik standnál kapható a legjobb taco. A harmadikon Santiago segített Doña Teresának megjavítani egy kirakatot, és újabb lottójátszmát veszített.

A következő két évben Mariana részlege a Horizonte egyik legfontosabb részlege lett. Soha többé senki nem mondta, hogy egy férfinak köszönheti a sikerét. Megvédte a nevét, amikor elveszettnek tűnt, és elnyerte a pozícióját egy olyan bizottság előtt, amelyet Santiago nem irányított.

Az első interjú évfordulóján ismét a recepciónál várta.

– Még egy interjú? – kérdezte Mariana.

— Még egy utolsó.

Átadott neki egy papírba csomagolt tortát. Benne egy kis doboz volt és egy cetli: „Állandó állás. A feltételek alkuképesek.”

Santiago letérdelt.

– Mariana Reyes, megosztanád velem az ebéded több mint felét?

Hagyta, hogy várjon öt másodpercet, csak hogy bosszút álljon az első reggel minden idegességéért.

– Igen. De tervezem, hogy átnézem a szerződést.

Doña Teresa házának kertjében házasodtak. Sofia hozta a virágokat, Lupita, a recepciós tanú volt, és a patkó alakú nyakkendőket egyhangúlag betiltották.

Évekkel később, amikor valaki megkérdezte, hogyan ismerkedtek meg, Santiago azt mondta, hogy egy idegen ételt és tanácsot adott neki anélkül, hogy tudta volna, ki ő.

Mariana mindig kijavította a történetet:

– Senki sem voltál különleges, amikor odaadtam neked azt a tortát.

– Egy cég igazgatója voltam.

– Számomra csak egy éhes ember voltál egy szörnyű nyakkendővel.

És pontosan ezért nem kételkedett benne Santiago soha.

Mariana nem egy hatalmas férfihoz volt kedves. Kedves volt valakihez, aki úgy tűnt, segítségre szorul. És nem abba az alkalmazottba szeretett bele, akit előnyben részesíthetett, hanem abba a nőbe, aki követelte, hogy a saját jövőjét építhesse fel, mielőtt engedné, hogy ő is része legyen neki.