Meghívta a kertészt vacsorára; sosem mondta, hogy a birtok az övé.

1. RÉSZ

A kertész, aki mindig az üres széken vacsorázott

Az eső dübörgött a konyhaablakokon, amikor Valeria Ríos meglátta, hogy az almafák alatt dolgozik.

Csizmája sáros volt, ingujja fel volt hajtva, haja pedig átázott. Úgy tűnt, eltökélt szándéka, hogy megtisztítson egy levelekkel elzárt árkot, annak ellenére, hogy az ég egy újabb vihart fenyegetett.

Valéria nyitott ajtót.

– Kész a vacsora! Gyere be, mielőtt megbetegszel!

A férfi meglepetten felnézett.

– Mindjárt végzek.

– Ezt mondják a makacs emberek, mielőtt megbetegednek.

Mosolygott.

Valeria az asztalra mutatott. 11 éves lánya, Renata már megterített három tányért.

„Rengeteg étel van, és egy üres szék. Nincs értelme egyedül vacsorázni az esőben.”

Az idegen úgy nézett a kis asztalra, mintha az valami sokkal fontosabbat kínált volna neki, mint egy meleg ételt.

Valeria nem tudott róla, hogy a feltételezett kertész birtokolta a haciendát, a körülötte lévő 600 hektáros területet, és Puebla egyik legrégebbi vagyonát.

Azt sem tudta, hogy a férfi hat éve nem ült le családi vacsorára.

Mindez 3 héttel korábban kezdődött.

Valeria egy mappányi étlappal, több doboz evőeszközzel és pontosan 6 héttel érkezett a Zacatlán közelében található Hacienda Santa Aurelia-ba, hogy bebizonyítsa: képes kezelni pályafutása legfontosabb eseményét.

Az Alcázar Alapítvány felbérelte, hogy szervezze meg hagyományos aratóvacsoráját. Üzletemberek, producerek, újságírók és közösségi egyesületek képviselői is jelen voltak.

Ha minden jól megy, Valeria megkapja a szükséges ajánlásokat, hogy megnyissa azt az éttermet, amiről a szakácsiskola óta álmodott.

Ha kudarcot vall, elveszíti a megtakarításait, és valószínűleg azt a kis lakást is, ahol Renatával lakott.

Miközben a fűszerkertet kereste, talált egy férfit, aki egy sérült ágat metszett.

– Elnézést, ön a kertész?

Alig egy pillanatig habozott.

– A földeken dolgozom.

–Akkor ők lesznek a kedvenceim. Tudnom kell, milyen hozzávalókat használhatok anélkül, hogy 20 engedélyt kérnék.

– Ez veszélyes felelősségnek tűnik.

Valéria Rio.

– A tulajdonosról is szükségem van információra. Azt mondják, Alcázar úr nagyon követelőző.

A férfi folytatta a metszést.

– Hallottam, hogy nehéz lehet.

–Sejtettem. A tavalyi menün 12 teríték volt személyenként. Kinek kell 12 teríték vacsorára?

– Talán valaki, akinek sok keze van.

Valéria hangosan felnevetett.

—Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy idén maximum 4 lesz.

– Figyelmeztetni fogom őt.

Órákkal később elkezdett esni az eső, és Valeria meghívta vacsorára.

A férfi Nicholasként mutatkozott be.

Ebéd közben Renata az új iskolájáról beszélt, panaszkodott a törtszámokra, és megkérdezte, hogy vajon minden kertész ennyit tud-e az almákról.

– Csak azok, akik figyelnek – válaszolta.

Amikor megkóstolta a salátát, Valeriára nézett.

– Megpirította az édesköménymagokat, mielőtt megőrölte volna őket.

Felvonta a szemöldökét.

– Túl sokat tud a főzésről ahhoz, hogy kertész legyen.

– Azt mondanám, hogy a kertészektől nagyon keveset vár az ember.

Azon az éjszakán után Miklós visszatért.

Néha fűszernövényeket vitt magával. Máskor egy javításra szoruló zsanérral vagy egy kosár almával jelent meg, amelyet – állítása szerint – „véletlenül” talált a konyha közelében.

Valeria elkezdte készíteni az extra adagot anélkül, hogy megkérdezte volna, marad-e. Renata mindig ugyanazt a széket foglalta le.

Egyik este Nicholas 12 percet késett.

Valeria annyiszor nézett az ajtóra, hogy Renata végül elmosolyodott.

– A kertészre vársz.

– Figyelem az ajtót.

-Mert?

– Mert ez az én ajtóm is, és jogom van ránézni.

Miklós abban a pillanatban lépett be.

– Bocsánat. Eltört egy kerítés.

– Éppen le akartuk cserélni – mondta Valeria.

-Kivel?

A lány az üres konyhára nézett.

– A tervnek ehhez a részéhez még nem jutottam el.

A vacsorák váltak a nap legjobb részévé.

Valeria elmesélte neki, hogy Renata apja elment, amikor a lány négyéves volt. Azt is bevallotta, hogy arról álmodik, hogy egy olyan éttermet nyit, ahol senki sem érzi magát túl szegénynek, túl magányosnak vagy túl jelentéktelennek ahhoz, hogy asztalt kapjon.

Nicholas a telefonjára nézve sem hallgatta, és minden szóra emlékezett.

Egyik reggel Valeria felfedezte, hogy egy öreg almafa foglalja el azt a helyet, ahol a főasztaloknak kellett volna lenniük.

„Vágnunk kell majd” – jegyezte meg.

Miklós arca megváltozott.

– Azt a fát tilos megérinteni.

– A döntés a tulajdonosé.

– A fa marad.

Valéria keresztbe fonta a karját.

– Minden tiszteletem mellett, ön a kertész, nem Mr. Alcázar.

A csend kellemetlenné vált.

Nicholas a görbe fatörzsre tette a kezét.

– Apám ültette, amikor 7 éves voltam. Vett 6 fát, de a többi elpusztult az első télen. Ez túlélte.

Valéria figyelte őt.

– Úgy beszél, mintha ez a birtok az övé lenne.

—Néha az emlékek miatt egy hely azokhoz is tartozik, akik vigyáznak rá.

A fa megőrzése érdekében áttervezte az egész elrendezést.

– A vacsora többé nem lesz tökéletesen szimmetrikus.

– Zavar ez téged?

– Sok. De túlélem.

Nicholas hálával mosolygott, amit a lány nem értett.

A gyanú napokkal később kezdődött. A hagyatéki igazgató majdnem „uramnak” szólította, mielőtt kijavította magát. Egy nő érkezett luxusautóval, hogy átadja a dokumentumokat, és közölte vele, hogy „a tanács feljebb juttatta a szavazatok számát”.