Amikor Valeria megkérdezte, Nicholas azt válaszolta, hogy a modern kertészeknek nagyon bonyolult megbeszéléseik vannak.

Nevetett, bár már nem hitt neki teljesen.

Csütörtökön az igazgató arra kérte, hogy terjessze be javaslatát a tárgyalóterembe.

Valeria liszttel a ruhája ujjában lépett be, és hat vezetőt talált, akik a tulajdonosra vártak.

Az ajtó kinyílt.

Mindenki felállt.

Nicholas szürke öltönyben, bőr mappával a kezében jelent meg, és olyan komoly arckifejezéssel, amilyet még soha nem látott a vacsoráik alatt.

– Jó reggelt, Alcázar úr – köszöntötte az alapítvány igazgatója.

Valeria érezte, ahogy eltűnik körülötte a szoba.

A kertész, aki a konyhájában evett, nem a tulajdonosnak dolgozott.

Nicolás Alcázar volt.

És megengedte neki, hogy megnyissa előtte az otthonát, a történetét és a szívét anélkül, hogy elmondta volna az igazságot.

2. RÉSZ

Az utolsó vacsora titka

Valeria hiba nélkül adta elő a prezentációt.

Elmagyarázta az étlapot, a helyi gazdák közreműködését és az almafát körülvevő új dizájnt. Senki sem vette észre, hogy remeg a keze az asztal alatt.

Miután mindenki elment, becsukta a mappát.

– Ön a Santa Aurelia tulajdonosa?

-Igen.

– És hagytad, hogy elhitesse vele, hogy kertész?

– Az első napon azt hittem, a félreértés csak néhány percig fog tartani.

– De eljött vacsorázni.

-Igen.

– És minden este visszatért.

Miklós lesütötte a tekintetét.

„Először hívott meg anélkül, hogy tudta volna a vezetéknevem, a vagyonom vagy a beosztásom. Évek óta nem bánt velem így senki.”

– Aztán úgy döntött, hogy úgy figyel meg, mintha egy teszt részese lennék.

– Nem az volt az.

– Így érzi magát.

Miklós nem próbálta igazolni magát.

– Az első vacsora után a hallgatás már nem volt véletlen. Döntés volt. Sajnálom.

Valeriának nem azért fájt, mert a férfi milliomos volt, hanem azért, mert a férfi, akiben megbízott, úgy döntött, hogy elrejtőzik.

A következő néhány napban csak magának és Renatának készített ételt. Minden este megállt a keze, mielőtt kivette volna a harmadik tányért.

Nicolás távolságtartó volt. Nem küldött ajándékokat, és nem is használta ki a hatalmát, hogy közelebb kerüljön hozzá. Amikor egy vezető csökkenteni akarta a helyi termelők költségvetését, Nicolás visszaállította a forrásokat anélkül, hogy elismerné a történteket.

Valeria hiányolta őt, és ez még jobban feldühítette.

Nem hiányzott az üzletember.

Hiányzott neki a férfi, aki zsanérokat javított, emlékezett a szószai ízére, és katasztrofálisan ügyes volt a kenyérsütésben.

Miközben fényképeket keresett a vacsora díszítéséhez, Valeria véletlenül egy bizalmas mappára bukkant.

A dokumentumok a Santa Aurelia eladását javasolták egy szállodaláncnak, amely a főépület turisztikai üdülőhellyé alakítását, a gyümölcsösök felosztását és luxusvillák építését tervezte.

Az üzletet az Aratási Vacsora után véglegesítik.

Valeria az almafa mellett találta meg Nicolást.

– Ezt is el akartad titkolni előlem?

Látta a dokumentumokat.

– Nincs eldöntve.

–Úgy védte ezt a fát, mintha a családja része lenne. Hogyan adhatja el az egész birtokot?

– Ez nem a te dolgod.

A kifejezés hideg volt, de az arcán látható fájdalom mást sugallt.

Valeria majdnem elment. Aztán a kúriára nézett, arra a hatalmas házra, ahol több mint 20 szék volt az ebédlőben, és egyetlen család sem ült körülötte.

„Nem akar eladni, mert már nem szereti ezt a helyet” – mondta. „Azért akar eladni, mert fáj neki, hogy itt marad.”

Miklós sokáig hallgatott.

Azon az estén a hivatalos ebédlőbe vezette. A lámpák le voltak fedve, és a makulátlan asztal a hiány emlékművének tűnt.

„Apámmal hat évvel ezelőtt vacsoráztunk itt utoljára” – vallotta be. „Azt akarta, hogy én vezessem az összes családi vállalkozást. Én pedig valami sajátot akartam építeni. Összevesztünk.”

Miklós megérintette egy szék támláját.

–Mondtam neki, hogy jobban szeretem az Alcázar nevet, mint a fiát. Desszert előtt felkeltem és elmentem. Egy héttel később szívrohamot kapott utazás közben. Mire kórházba értem, már túl késő volt.

Ettől kezdve Nicholas kerülte az ebédlőt. A kertben dolgozott, mert ott éltek a boldog emlékei. Bent a házban csak a szék mozgatásának zaját hallotta.

–Hat éven át hagytam, hogy életünk legrosszabb beszélgetése váljon apám teljes emlékévé.

Valeria leült vele szemben.

– Nem tudom megmondani, mit válaszoltam volna, és az utolsó érvedet sem törölhetem el. De egy életet nem egyetlen éjszaka határoz meg.

Nem próbált megoldást találni. Csak állt ott.

Végül Miklós elfoglalta apja székét.

– Valami másban is igazam volt – mondta. – Te is évekig bujkáltál.

– Nincs saját farmom.

– Tele van ötletekkel a jegyzetfüzete, és mindig talál okot arra, hogy ne nyissa meg az éttermét.

–Van egy lányom, lakbérem és rezsimjeim.

– Ez mind igaz. De a félelem néha megtanul az óvatosság hangján beszélni.

Valeria bosszankodni akart, pedig tudta, hogy a férfinak igaza van.

Három nappal az esemény előtt vihar csapott le Zacatlánra. A szél ledöntötte a sátrakat, víz öntötte el a gyümölcsöshöz vezető utat, és egy ág elzárta a beszállítók útját.

Az alapítvány igazgatója indítványozta a megszüntetést.

„140 vendég érkezik 4 óra múlva” – mondta Valeria. „Van ételünk, de nincs hol felszolgálnunk.”

Mindenki a kúria felé nézett.

Nicholas a hat éve zárva álló ebédlő ablakait nézte.