Az első fogást egy öreg almafából készült kanállal szolgálták fel. Minden asztalhoz tartozott egy plusz szék azoknak, akik egyedül érkeztek, vagy társaságra vágytak.
Egyik este Miklós elvitte Valeriát ahhoz a fához, ahol találkoztak.
Elővett egy egyszerű gyűrűt.
„Nem akarom, hogy elhagyd az éttermedet, vagy az én nevem alatt élj. Csak azt szeretném tudni, hogy meg tudjuk-e osztani egymással a hétköznapi vacsorákat az összes hátralévő évünkben.”
Valéria sírni kezdett.
– Ez a legkevésbé hivalkodó javaslat, amit valaha milliomostól hallottam.
– Ez azt jelenti, hogy elfogadod?
– Ez azt jelenti, hogy továbbra is ő lesz a felelős a kenyérsütésért.
– Akkor újra kell gondolnom a feltételeket.
Nevetve válaszolt, hogy igen.
Hónapokkal később az esküvőjüket a majdnem kivágott, görbe almafa alatt ünnepelték. Az asztal hosszú, egyenetlen, zajos volt, és zsúfolásig tele volt gazdákkal, szakácsokkal, alkalmazottakkal, üzletemberekkel és gyerekekkel.
Pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett.
Valeria meghívott egy kertészt vacsorára, mert látta, hogy egyedül dolgozik az esőben. Nem tudott a vagyonáról, a vezetéknevéről vagy a sérüléseiről.
Talán ezért volt akkora jelentősége a meghívásnak.
Egy vagyonért lehet kastélyt venni, de senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy otthon érezze magát.
És az igaz szerelem nem követeli meg, hogy az ember feladja az álmait a maradásért. Megadja neki a szabadságot, hogy elmenjen, fejlődjön, és megtalálja a saját útját vissza.
Vacsora után Renata egy üres székre mutatott.
– Anya, még van egy üres hely.
Valeria Nicolásra nézett és elmosolyodott.
– Hagyjuk így. Sosem tudhatjuk, kit kell emlékeztetni arra, hogy nem kell egyedül vacsoráznia.
