A szűz örökösnő beleütközött a bűnügyi főnökbe, miközben az fürdött: „Ne állj ott; simogasd a hátamat.”

Valentina Arriaga 22 évesen soha nem szegült ellene a családjának.

Ő volt a csendes lány, a megértő húg és a fiatal nő, aki lehalkította a hangját, hogy senkit ne bántson. Ezért történt, hogy amikor a bátyja, Esteban bejelentette, hogy egy alig ismert férfihoz kell feleségül mennie, néhány másodpercig azt hitte, félrehallott valamit.

– Don Fausto Villar beleegyezett, hogy elengedi az adósságunkat – magyarázta Esteban anélkül, hogy ránézett volna. – Cserébe feleségül akar venni téged.

Valentina érezte, ahogy az iroda falai egyre közelebb kerülnek hozzá.

Az Arriaga hajózási társaság, amelyet nagyapja alapított Veracruzban, a csőd szélén állt. Apja hirtelen halála után Esteban vette át az irányítást. Egy rossz befektetés, számos kölcsön és a szervezett bűnözéshez köthető társak fenyegetései csapdává változtatták a családi vállalkozást.

Don Fausto 58 éves volt, háromszor vált el, és olyan hírnévnek örvendett, hogy amint belépett egy szobába, elhallgattatta a férfiakat. Valentina csak egyszer látta. Nem kérdezte meg tőle, milyen könyveket szeret, vagy mit szeretne kezdeni az életével. Egyszerűen csak úgy figyelte, mint aki egy ingatlant értékel.

– Nem fogok hozzá feleségül menni.

– Nincs más kiútunk.

– Keress egy befektetőt. Add el a hajókat. Add el ezt a házat.

– Ezek egyike sem fedezi azt, amivel tartozunk.

– Akkor hagyjuk, hogy a társaság eltűnjön.

Esteban az asztalra csapódott.

– Nem érted! Ha nem teszünk eleget, nem csak a céget veszítjük el.

A harag eltűnt az arcáról, és helyét félelem vette át.

„Megfenyegették?” – kérdezte Valentina.

Néma maradt.

– Esteban, nézz rám!

– Tíz nap múlva lesz az esküvő.

– Apu soha nem engedte volna ezt meg.

– Apa meghalt.

A szavak jobban fájtak neki, mint egy sikoly.

Valentina könnyeivel küszködve távozott az irodából. Egész életében hitt abban, hogy Esteban megvédi majd. Kilenc évvel idősebb volt nála, és gyerekkorukban mindig elijesztette azokat, akik gúnyolták, amiért jobban szereti a könyveket, mint a bulikat.

Most azért adta át, hogy megmentse a céget.

Azon az éjszakán nem tudott aludni. Átsétált a régi családi rezidencián, egy kúrián, amelyet dédnagyapja idejében építettek a tengerre nézve. Portrékkal, órákkal és lepedővel letakart bútorokkal teli folyosókon sétált.

Búcsút akart mondani a háznak, mielőtt az is megszűnne az övé lenni.

Apja könyvtárát kereste, ami apja halála óta zárva volt, de rossz folyosón ment keresztül, és a nyugati szárnyban kötött ki. Annak a résznek üresnek kellett volna lennie. Egy félig nyitott ajtó azonban beengedte a fényt és a víz csobogását.

Valentina azt hitte, csőtörés történt.

Kopogás nélkül jött be.

Gőz töltötte be a márvány fürdőszobát. Egy magas férfi lépett ki a zuhany alól, és egy törölközőt tekert a dereka köré. Sötét haja volt, arccsontján heg, vállán pedig kötés.

Valentina mozdulatlan maradt.

Az idegen megfordult.

– Szoktál így bemenni mások szobájába?

– Sajnálom. Azt hittem, vízszivárgás van.

– A fürdőszobámban?

Zavartan hátralépett.

– Eltévedtem a könyvtár keresése közben.

A férfi nyugtalanító intenzitással méregette a nőt.

– A könyvtár két emelettel lejjebb van.

– Akkor sokkal jobban el vagyok veszve, mint gondoltam.

Egy pillanatra valami mosolyhoz hasonló jelent meg az arcán.

-Hogy hívják?

—Valentina Arriaga.

A férfi arckifejezése megváltozott.

—Fausto Villar menyasszonya.

Valentina lesütötte a tekintetét.

– Még nem vagyok a felesége.

– De a bátyja már úgy tárgyalt, mintha az lenne.

Felemelte a fejét.

-Ki maga?

—Gael Mendoza.

A név megfagyasztotta a vért benne.

Gael volt Ramiro Cárdenas, az Öböl-menti raktárakat, titkos kaszinókat és kereskedelmi útvonalakat irányító üzletember fő ügynöke. Azt mondták, hogy Gael megoldotta azokat a problémákat, amelyeket senki sem akart nyilvánosan beismerni.

„Engedj ki!” – könyörgött.

Eltávolodott az ajtótól.

– Nem fogom megállítani őt.

Valentina berohant a folyosóra.

Mielőtt elment, Gael megszólalt:

– Ne írj alá semmit, amit Fausto ad neked.

Megfordult.

-Mert?

– Mert nem feleséget akar. Olyasmit akar, amit az apja a nevén hagyott.

Másnap reggel Esteban ismét behívatta az irodájába.

Gael az ablaknál ült, sötét öltönyben. Don Fausto nem volt ott.

– Változás történt – jelentette be Esteban sápadtan.

Gael felkelt.

– Többé nem fogsz feleségül menni Faustóhoz.

Valentina megkönnyebbülést érzett, de ez nagyon rövid ideig tartott.

„Feleségül fog venni” – tette hozzá Gael.

– Nem vagyok adós, akit egyik kézből a másikba lehet átruházni.

-Tudom.

– Akkor hagyd abba, mintha már elfogadtad volna.

Esteban közbelépett:

– Gael megvásárolta a hajózási társaság adósságát. Ha elutasítod a megállapodást, azonnali fizetést követelhet.

Valentina az idegenre nézett.

– Engem is eljött megvenni?

Gael kinyitott egy mappát, és néhány dokumentumot tett az asztalra.

– A vagyon teljes elkülönítése. Megtartja a vagyonát, a részvényeit és a számláit. Nincs olyan záradék, amely kötelezné arra, hogy velem éljen. Az aláírását sem használhatom a szállítmányozási társaság irányítására.

– Miért készítette elő mindezt?

– Mert Faust szerződése más volt. Az esküvő után visszavonhatatlan meghatalmazást kellett aláírnod ​​az apádtól örökölt részvényekre.

Esteban meglepetten reagált.

– Fausto azt mondta, hogy ez egy eljárás az adósság átütemezésére.

– Hazudott.