Gyerekkora óta szerette a milliárdost… egészen addig, amíg kénytelen nem volt dolgozni az esküvőjén!
Isabela Reyes olyan erősen tartotta az ezüsttálcát, hogy a pezsgőspoharak egymásnak koccantak.
Fehér rózsák borították a Jalisco-felföldön található Hacienda El Encino oszlopait. Az udvar fái alatt a Guadalajarából érkezett földbirtokosok, kereskedők és tisztviselők ünnepelték az évszak legfontosabb esküvőjét.
Isabela egyszerű ruhában és krémszínű kötényben mozgott közöttük. Láthatatlan volt, ahogyan azok gyakran láthatatlanná válnak, akik ételt szolgálnak fel, padlót takarítanak és üres poharakat mosnak.
Az oltár előtt álló férfi azonban tökéletesen tudta, hogy ki ő.
Julián Montes 28 éves volt, és épphogy csak megörökölte a haciendát, az agávéültetvényeket és a több száz hektárnyi termőföldet. Már nem az a sovány fiú volt, aki régen Isabelával rohangált a narancsfák között.
Mellette Renata Alvarado ült, egy elegáns nő, akinek családja szomszédos földekkel rendelkezett, és elegendő befolyással bírt ahhoz, hogy mindkét vezetéknév sorsát eldöntse.
Tizenöt évvel korábban Isabela nyolc, Julián pedig tizenkét éves volt. Az apja a hacienda felügyelője volt. Akkoriban senkit sem érdekelt, hogy a gyerekek együtt másznak fára, halat fognak a patakban, vagy édes kenyeret esznek egy tölgyfa árnyékában.
Egyik délután Julian egy ággal rajzolt egy házat a földre.
– Ha nagy leszek, építek neked egyet, pont olyat. Lesz előszobája, virágok az ablakok alatt, és egy hatalmas konyhája, hogy annyi süteményt süthess, amennyit csak akarsz.
Isabela nevetett, és sáros kezét az övére tette.
A gyerekek nem értették a társadalmi osztályokat, az örökségeket vagy a kényelmes házasságokat.
A felnőttek igen.
Isabela édesanyja meghalt, amikor a lány kicsi volt. Csak egy hímzett zsebkendőt és egy üveg levendulavizet hagyott rá, amit családi recept alapján készítettek. Esküvője napján Isabela néhány cseppet kent a csuklójára, hogy bátorságot adjon magának.
Amikor a pap arra kérte Juliánt, hogy ismételje meg fogadalmát, egy széllökés söpört végig az udvaron. Megremegtette a szalagokat, felemelte a szirmokat, és levendulaillatot hozott az oltárra.
Julian elhallgatott.
Mielőtt megállíthatta volna, arca Isabela felé fordult.
Néhány másodpercre eltűnt az esküvő, a vendégek és a tálca. Csak két gyermek maradt a patak mellett, és egy porba vésett ígéret.
Renáta észrevette.
Ujjai Julian karjára fonódtak.
Befejezte a szavazást, de a hangja már nem úgy csengett, mint régen.
Amikor elkezdődött a taps, Isabela otthagyta a tálcát a konyhában, és elszaladt a patakhoz. A fűzfák között elrejtőzve leült egy sziklára és sírt.
Doña Jacinta, a szakácsnő, aki apja halála óta nevelte, talált rá.
– Keresnek téged.
– Csak egy percre van szükségem.
Jácinta leült mellé.
–Szerethetsz valakit, és megértheted, hogy az élet falat épített közéd.
Izabella letörölte a könnyeit.
–Talán azért léteznek a falak, mert mindenki elfogadja, hogy nem szabad rájuk mászni.
–Ez bátor dolognak hangzik fiatalon. Később rájössz, hogy a másik oldalon is lehetnek sérült emberek.
Azon az éjszakán, amikor mindenki aludt, Isabela visszatért a patakhoz. Lépteket hallott, felismerte Juliánt, mielőtt elfordult.
– Nem szabadna itt egyedül lenned – mondta.
– És nem kellene itt lenned velem.
– Juliannak hívtál.
– Régen gyerekek voltunk.
Leült egy másik kőre.
– A levendula illata mindenre emlékeztetett.
– Az emlékek nem változtatják meg azt, amit ma tettél.
„Nem akartam azt a házasságot. Az apám intézte el, mielőtt meghalt. Azt mondta, hogy a Montes és az Alvarado családok földjeinek egyesítése megmentené a birtokot.”
Izabella szomorúan nézett rá.
– Volt választásod.
– Mindent elveszíthetnék.
„Nehéz döntés volt, de mégiscsak választás. Te választottad az életet, amit felkészítettek neked. Próbáld meg méltósággal élni, de ne nevezd sorsnak.”
Julian lesütötte a tekintetét.
– Emlékszel még a házra, amit rajzoltam?
Isabelának elakadt a lélegzete a torkában.
-Napi.
Elment, mielőtt a férfi látta volna visszatérni a könnyeit.
Másnap reggel Renata az ebédlőben várta.
– Szóval gyerekkora óta ismerted a férjemet.
– Ugyanazon a farmon nőttünk fel.
– A szertartás alatt mintha elfelejtette volna, hol van, amikor megérezte a parfümödet.
Isabela letette a vajat az asztalra.
– Talán eszébe jutott egy időszak az életéből.
– Az ismeretség veszélyes lehet, ha az emberek elfelejtik a helyzetüket.
– Tudom a helyzetemet, asszonyom.
Attól a naptól kezdve Renata végtelen számú feladatot adott neki. Isabela tisztára mosta a függönyöket, fényesítette a csillogó evőeszközöket, és addig súrolta a padlót, amíg a kezei ki nem repedeztek.
Hetekkel később Renata behívta a nappaliba.
– Szereztem neked egy másik munkát a Santa Clara Ranchon. A tulajdonosnak segítségre van szüksége a konyhában.
Valami rosszat tettem?
-Nem.
– Akkor miért küldesz el engem?
– Mert a távolságtartás mindenkinek egészséges lesz.
Izabella megértette.
Az encinoi fa őrizte szülei sírját, gyermekkora folyamát és minden emlékét. Még így is becsomagolt két ruhát, a hímzett zsebkendőjét és a levendulasüveget.
Julian túl későn vette észre. A szekér után rohant, amint az elindult.
– Izabella, várj!
Renata az ablakból figyelte.
– Nem kérhetem, hogy maradj, és ne rontsd el az életedet – mondta Julian. – De ígérd meg, hogy ha segítségre van szükséged, írsz nekem.
-Megígérem.
Mindketten tudták, hogy valószínűleg soha nem fogja.
A Santa Clara Ranch szárazföldön állt, messze El Encino zöld mezőitől. Doña Mercedes, a tulajdonos, egy köténnyel üdvözölte Isabelát.
