– Szomorúság amiatt, ami véget ért. Öröm amiatt, ami elkezdődhet.
Renata becsukta a könyvét.
– Ez azt jelenti, hogy gyógyulsz.
Hónapokkal később Isabelát kereste.
– Kegyetlen voltam hozzád, amikor megérkeztem.
Izabella meglepetten nézett rá.
„Megpróbáltam megvédeni a házasságomat” – folytatta Renata –, „de valójában a büszkeségemet védtem. A félelem nem igazolja, amit tettem.”
– Egy ideig gyűlöltem.
-Tudom.
-Már nem.
Renáta szomorúan elmosolyodott.
– Ez nagylelkűbb, mint amit megérdemlek.
Egy évvel később Mateo elvitte Isabelát az öreg patakhoz.
„Nincs földem vagy nagy házam. Szinte minden, amim van, elfér egy dobozban. De vannak dolgozó kezeim, és nem áll szándékomban elfutni, amikor nehéz lesz az élet. Ha építünk valamit, veled akarom építeni.”
Elővett egy sötét színű, fából faragott gyűrűt.
– Hozzám fogsz feleségül jönni?
Isabela a kövekre nézett, ahol Juliánért sírt.
Megértette, hogy az a hely már nem csak a szomorúságé.
-Igen.
Az esküvőt az El Encino kápolnájában tartották. Renata elrendezte a virágokat, és kölcsönadott Isabelának egy csipkesálat, amely az édesanyjáé volt.
Julian figyelte, ahogy Isabella Mateo felé sétál. Fájdalmat érzett az élet miatt, amit nem ő választott, de ez a fájdalom már nem követelt semmit.
A szertartás után odalépett hozzá.
– Boldognak tűnsz.
– Én vagyok.
-Örülök, hogy hallom.
– Te is megérdemled, hogy az legyél.
Julian Renatára nézett, aki Doña Jacinta mellett nevetgélt.
– Azt hiszem, tanulok.
Mateo egy kis házat épített Isabelának a gyümölcsös közelében. Volt hozzá veranda, virágok az ablakok alatt és egy tágas konyha.
Amikor Izabella meglátta, hallgatott.
„Nem tetszik?” – kérdezte.
– Valaki évekkel ezelőtt ígért nekem egy ilyen házat.
– Lakhatnánk máshol is.
Isabela észrevette a lépcső mellé ültetett levendulát.
– Nem. Én itt akarok élni.
A ház, amelyet Julián a földre rajzolt, soha nem épült meg.
Valami jobb került a helyébe: egy ház, amelyet egy férfi épített, aki megkérdezte Isabelát, mit szeretne, mielőtt levágta volna az első deszkát.
Az évek során Mateónak és Isabelának három gyermeke született. Julián és Renata egy elhagyatott raktárépületet alakítottak át iskolává a munkások gyermekei számára. Éjszakánként Renata olvasni tanított olyan nőket, akiknek soha nem volt lehetőségük tanulni.
A pénzügyi különbségek nem tűntek el, de abbahagyták annak eldöntését, hogy melyik élet érdemel tiszteletet.
Néha délutánonként Julián és Isabela a patak közelében találkoztak. Köszöntötték egymást, érdeklődtek a családjuk felől, majd külön utakon folytatták.
A múlt tovább létezett, de a jelent már nem uralta.
Egyik este Julián látta, hogy Isabela a háza felé tart. Mateo a verandán várta, karjában a legkisebb fiukkal. Fény áradt be az ablakokon, és levendulaillat lengedezett a lépcsőn.
Julián elmosolyodott.
A főépületből Renata a nevét kiáltotta.
Gondolkodás nélkül a feleségéhez fordult.
Így hát egy farmon, ahol évekig mindenki elfogadta a láthatatlan falakat, négy ember rájött, hogy egy elveszett szerelemnek nem kell tönkretennie az életüket.
Néha a szeretet azt jelentette, hogy maradtam.
Máskor ez azt jelentette, hogy elengedni kellett.
És néha az igazi boldogság akkor kezdődött, amikor valaki felhagyott a földre rajzolt ígéret üldözésével, és megtalálta azt a személyt, aki hajlandó volt igazi házat építeni belőle.
