Hajnalhasadástól vacsora utánig dolgozott ott. Vizet hordott, ruhákat most, és egy szűk szobában aludt.

Közben Julian megváltozott.

Napjait azzal töltötte, hogy olyan kerítéseket vizsgált, amelyeknek nem volt rá szükségük, éjszakáit pedig azzal, hogy könyvelést tanulmányozott. A feleségével alig beszélt.

Egyik este Renata otthagyta az evőeszközt az asztalon.

– Utálsz engem.

-Nem.

– Akkor mondd meg az igazat. Szerelmes voltál belé?

Juliannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Szerettem, akik voltunk, mielőtt megtanították nekünk, hogy mik lehetünk.

„Én sem szerelemből vettem hozzád feleségül” – vallotta be Renata. „Apám azt mondta, hogy a családjainknak egységesnek kell lenniük. Azt hittem, a vonzalom később jön. De mosolyognom kellett, miközben egy másik nő lakott a közelben, és a szívednek azt a részét hordozta, amelyet elrejtettél előlem.”

Igazságtalan voltam veled.

– És kegyetlen voltam vele.

Renata most először értette meg, hogy Isabela nem teremtette a problémát. Ő csupán egy olyan igazságot képviselt, ami már az esküvő előtt is létezett.

Két nappal később küldött egy szekeret, hogy hozza vissza.

A döntés mindenkit meglepett, különösen Izabelát.

„Visszajöhetsz ide dolgozni” – magyarázta Renata –, „de nem fogsz négyszemközt találkozni Juliánnal.”

– Soha nem üldöztem a férjét.

– Talán soha nem is volt rá szükség.

Izabella felemelte az állát.

–Visszajöttem, mert ez az én otthonom is, még akkor is, ha a nevem nincs rajta a tulajdoni lapon. Csak a munkámat végzem, semmi többet.

Aznap este Julián Isabela ablakához lépett.

– Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem.

– Melyik rész?

– Mert nem harcoltam, amikor kellett volna, és hogy hagytam, hogy te viseld a gyengeségem következményeit. Megpróbálok igazi házasságot építeni Renatával.

Fájdalom suhant át Isabela arcán.

-Akkor csináld rendesen.

-Én meg fogom tenni.

–És engem is hagyj békén rendesen.

Julian bólintott és elment.

A következő hónapok nehezek voltak. Isabela kerülte az alkonyatkor érkező patakot. Julián tartotta a szavát: vacsorázott Renatával, kikérte a döntéseit, és megpróbált jobban megismerni a nőt, akit feleségül vett.

Renata is megváltozott. Abbahagyta az alkalmazottak értelmetlen feladatokkal való büntetését, és elkezdte kezelni a birtok könyvelését. Felfedezte, hogy rendkívüli tehetsége van a számokhoz.

Egyik délután hírt kapott, hogy az apja súlyosan beteg. Több napra kellett utaznia, hogy elbúcsúzhasson tőle.

Mielőtt elment, Julianra nézett.

– Tudnom kell, hogy megbízhatok benned.

– Meg tudod csinálni.

Három nappal később vihar csapott le El Encinóra. A szél leszakította a cselédlakások tetejének egy részét. Doña Jacinta elvitte Isabelát egy üres hálószobába a főházban.

– Renata nem szívesen hallaná, hogy itt vagyok – mondta Isabela.

–Nem szívesen mennék vissza, és találnék egy temetést.

Éjszaka egy festmény leesett a szobában. Julian meghallotta a zajt és bekopogott az ajtón.

Megsérültél?

Isabela kinyitotta az ajtót. Kölcsönkapott hálóinget viselt, és vizes volt a haja.

-Jól vagyok.

Egy villámcsapás világította meg a folyosót.

Egy pillanatra egymásra néztek, a korábban felépített védelmi vonalaik nélkül. Julián fél lépést tett felé.

– Nem – suttogta Izabella.

Megállt.

-Igazad van.

– Ne nehezítsd meg a dolgot.

Julian hátrébb lépett.

– Jó estét, Izabella!

Semmi sem történt közöttük. Nem volt csók, nem volt árulás.

Azonban mindketten külön ajtók mögött sírtak, mert a vágy valódi volt, mégis úgy döntöttek, hogy nem hagyják, hogy bajba kerüljön.

Renata egy héttel később feketében tért vissza. Az apja a karjaiban halt meg.

Julian üdvözölte az udvaron és átölelte. Napokig ételt vitt neki, hallgatta az emlékeit, és hallgatott, amikor nem tudott beszélni.

Egyik este Renata megkérdezte:

Történt valami, amíg távol voltam?

Julian válaszolhatott volna nemmel.

Ehelyett inkább arról mesélt, mi történt a vihar alatt.

– Oda akartam menni Isabelához – vallotta be –, de visszafogtam magam.

Renata fájdalmat érzett, de valami újat is észrevett.

– Miért mondod el nekem azt a részt, ami fáj?

– Mert ha építünk valamit, akkor nem lehetnek benne rejtett helyiségek.

Ez az őszinteség megváltoztatta a házasságukat. Nem szerettek bele hirtelen, de elkezdtek megbízni egymásban. Megtanultak vitatkozni anélkül, hogy megaláznák egymást, bocsánatot kérni, és kiállni magukért mások előtt.

Isabela távolról figyelte őket. Először fájt hallani a nevetésüket. Aztán megértette, hogy Julián nincs csapdába esve. Azt az életet tanulja élni, amelyet választott magának.

Aztán megérkezett Mateo Aguilar.

Egy 26 éves ács volt, aki elvesztette családja otthonát egy michoacáni árvízben. Minden holmiját egy szerszámosládában cipelte.

Julian felbérelte őt az istállók javítására.

Mateo akkor beszélt Isabelával először, amikor a lány lepedőket teregetett.

– Vajon ezek a felhők mindig esővel fenyegetőznek, majd meggondolják magukat?

– Csak akkor, ha valakinek száradnak a ruhái.

– Akkor a te hibád.

Isabela hangosan felnevetett. Régóta nem lepte meg utoljára a saját nevetése.

Mateo sosem úgy bánt vele, mint egy szolgával, aki hálás a figyelmességért. Mielőtt elkészített volna egy bútort, megkérdezte tőle, mit gondol, és módosította a terveket, amikor jobb ötletei voltak.

Egy nap egy narancssárga fából faragott levendulavirágot hagyott a varródoboza mellett.

Julián látta, hogy Isabela vele mosolyog, és féltékenységet érzett, de azonnal megértette, hogy nincs joga panaszkodni.

Azon az estén bevallotta Renatának.

– Mateo beleszeret Isabelába.

– És hogy érzed magad?