„Ez az én faházam”: Megérkezett a tóparti faházához, ahol rájött, hogy egy idegen lakik ott.

Mariana Salgado alkonyatkor érkezett a Valle de Bravo-i faházhoz, miután három órát vezetett az esőben, amely látszólag el akarta törölni az utat.

4 év telt el azóta, hogy visszatértem.

Apja halála óta a birtok a fenyőfák közé zárva maradt, por, nedvesség és emlékek gyűltek benne. Mariana úgy döntött, hogy két hétig marad, rendbe teszi Don Ernesto holmiját, és elfogad egy üzletember ajánlatát, aki meg akarta venni a földet egy kis szálloda építésére.

Legalábbis ez volt a terv.

De amikor kinyitotta az ajtót, férficsizmákat talált a bejáratnál, egy kabátot egy széken, és frissen főzött kávét a konyhában.

Mariana letette a bőröndjét.

Egy idegen lépett ki a folyosóról, kezében kalapáccsal.

Magas volt, sötét hajú, ápolatlan szakállú, és feltűrt ujjú kockás inget viselt.

„Ki maga?” – kérdezték mindketten egyszerre.

A férfi felemelte a kalapácsot, nem fenyegetésből, hanem meglepetésből.

– Julian Cruz. És te?

– Ennek a faháznak a tulajdonosa.

Julian körülnézett, mintha arra számítana, hogy a falak ellentmondanak neki.

– Ez bonyolult lesz.

– A nehéz rész az lesz, hogy elmagyarázza a rendőrségnek, miért lakik valaki más telkén.

– Van egy kulcsom.

– A tolvajok is kapnak kulcsokat.

Mariana elővette a telefonját, de nem volt térerő. Julián egy mappára mutatott az asztalon.

– Mielőtt vádolnál, olvasd el.

Belül egy két évvel korábban aláírt szerződés volt. Don Ernesto Salgado felhatalmazta Julián Cruzt, hogy ideiglenesen a faházban lakjon, amíg javításokat végez. A dokumentum szivárgásokról, sérült gerendákról, instabil teraszról és a dokkfészerről szólt.

Apja aláírása félreérthetetlen volt.

Mariana érezte, hogy eltűnik a levegő a szobából.

– Az apám 11 hónapja halt meg.

Julian arckifejezése megváltozott.

-Tudom.

– Akkor azt is tudja, hogy ez a megállapodás többé nem maradhat érvényben.

– A szerződés szerint igen. Az ingatlan egy családi vagyonkezelői alap tulajdonában van, és az engedély akkor jár le, amikor a javítások befejeződnek, vagy amikor az örökösök másként állapodnak meg.

– Én vagyok az örökös.

– Az egyikük.

Mariana dühösen meredt rá.

Az anyja és az öccse is szerepelt a vagyonkezelői alapban, de egyikük sem ellenezte az eladást. Legalábbis addig a pillanatig senki.

Azon az estén Salazar parancsnok feljött a faluból, hogy átnézze a dokumentumokat. Miután a konyha sárgás fényében elolvasta őket, levette a szemüvegét és megköszörülte a torkát.

– Cruz úrnak joga van egyelőre itt maradni.

– Azt mondod, hogy meg kellene osztanom a házamat egy idegennel?

– Azt mondom, hogy az apja érvényes megállapodást írt alá.

– Nem vagyok veszélyes – vágott közbe Julian.

Mariana tetőtől talpig végigmérte.

– Majd eldöntöm, miután megszámoltam a késeket.

A parancsnok elfojtott egy mosolyt.

– Beszélj holnap, amikor nyugodtabb leszel.

Távozva a vihar üvöltését és kínos csendet hagyott maga után.

Julian a felső emeletre mutatott.

– Apád szobája érintetlen. Használhatod.

– Nem fogok ott aludni.

– Akkor menj a hátsó szobába.

-És te?

– A kanapén.

– Miért ennyi kedvesség?

– Mert ha nem a kanapén alszom, valószínűleg megpróbálsz megütni egy lámpával.

Mariana nem válaszolt. Felkapta a bőröndjét és felment az emeletre.

Don Ernesto szobájában fa, állott dohány és arcszesz szaga terjengett. A kalapja még mindig az ajtó mögött lógott. A komódon egy hét évvel korábban készült családi fénykép lógott: az édesanyja mosolygott, a bátyja grimaszolt, Mariana pedig az apja mellett állt, mit sem sejtve arról, hogy néhány hónappal később már nem beszélnek egymással.

Becsukta az ajtót, és némán sírt.

Éjfélkor hangos csattanás rázta meg a kabint.

Mariana lement a lépcsőn, és azt vette észre, hogy a tető egyik sarkán keresztül víz folyik be. Julián már a bútorokat pakolgatta.

„Lelazult a külső ponyva” – mondta. „Fel kell kelnem.”

– Ezzel a viharral a tóban fog kikötni.

— Köszönöm a bizalmat.

Fogott egy létrát. Mariana fogta a talapzatát, míg Julián felmászott az esőben. Egy széllökés megreccsentette a fenyőfákat, és a létra megcsúszott a sárban.

– Julián!

Mariana teljes súlyával kapaszkodott belé. Julián egy végtelen másodpercig a mennyezet széléről lógott, amíg sikerült letérdelnie és visszanyernie az egyensúlyát.

Amikor lejött, átázott, és egy seb volt a tenyerén.

– Akár öngyilkos is lehetett volna – mondta Mariana remegve.

— De nem történt meg.

– Ez nem jelenti azt, hogy jó ötlet volt.

–A másik lehetőség az volt, hogy hagyta, hogy a mennyezet elárassza apja szobájának a fényét.

Ezek a szavak elnémították.

Mariana alkohollal tisztította meg a sebet. Julián összeszorította a fogát.

– Nagyobb felhajtást csinál emiatt, mint amikor majdnem leesett a tetőről.

Ingyen lehetett leesni a tetőről. Ez a hely lángokban áll.

Önkéntelenül is felnevetett.

Don Ernesto halála óta most nevetett először abban a kunyhóban.

A következő napokban szabályokat állapítottak meg.

Mariana a hátsó szobát használta volna. Julián nem nyúlt volna Don Ernesto dobozaihoz. Egyikük sem inná meg a másik kávéját. Az eladásról reggeli előtt nem volt szó.

A szabályok nem sokáig tartottak.