„Ez az én házam!” – megérkezett a tóparti faházához, de egy idegen már ott lakott.

Julian véletlenül megitta Mariana kávéját. A nő elmozdított egy dobozt, amiben a szerszámai voltak. Veszekedtek a rádió hangerején, azon, hogy egy ablaknak nyitva kellene maradnia, és azon, hogy ki hagyott sáros lábnyomokat a konyhában.

Azonban elkezdtek együtt dolgozni is.

Mariana fényképeket és dokumentumokat rendezgetett, miközben Julián falakat javított, korhadt deszkákat cserélt ki és megerősítette a teraszt. Felfedezte, hogy Julián magában beszél, amikor fát mér, és hogy a sötétben meg tudja találni a leesett szöget, de a fején viselt szemüvegét nem tudta megtalálni.

Rájött, hogy Mariana szörnyű kávét főz, fél a pókoktól, és minden számlát a legközelebbi könyvben tart.

Egyik délután, miközben kiürítették az íróasztalukat, egy megsárgult borítékra bukkantak.

Az előlapon Don Ernesto kézírásával ez állt:

Julianért.

Mariana átadta.

Nem nyitotta ki.

– Nem akarod tudni, mit írt?

-Igen.

– Akkor nyisd ki.

-Még nem.

– Apám hagyott neked egy levelet, és te úgy viselkedsz, mintha villanyszámla lenne.

Julian zsebre tette a borítékot.

–Vannak szavak, amik megváltoztatnak dolgokat. Néha fel kell készülni, mielőtt elolvasod őket.

Marianát féltékenység hasította el, ami megszégyenítette. Az idegen birtokolta az apjától kapott búcsúlevelet, miközben ő maga semmit sem kapott.

— Hogyan ismerkedtél meg vele?

Juliannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

Öt évvel korábban érkezett Valle de Bravóba, hogy megjavítsa egy szomszéd dokkját. Ácsként városról városra utazott, ideiglenes munkákat vállalva. Don Ernesto felbérelte a dokk újjáépítésére.

„Az apja túl sokat kérdezett” – emlékezett vissza. „Tudni akarta, honnan jött, hová megy, és miért nem marad sokáig egy helyen.”

– Így volt ő.

„Fizetett volna az ebédemért, hogy pihenésre kényszerítsen. Azt mondta, hogy aki nem ül le enni, az végül azt hiszi, hogy a szökés a hivatás.”

– Elviselhetetlenül bölcs dolgokat is mondott, amikor senki sem kérte meg rá.

Julián elmosolyodott.

– Sokat beszélt rólad.

Mariana abbahagyta a papírok rendszerezését.

– Ez nem lehet igaz.

– Azt mondta, bátor és makacs, és hogy anélkül építette fel az életét, hogy bárki engedélyét kérte volna.

– Az utolsó beszélgetésünk azzal végződött, hogy azt mondta, elpazarolom a tehetségemet.

– Talán mindkettő igaz volt.

Mariana emlékezett a vitára. Az apja azt akarta, hogy térjen vissza Mexikóvárosból, és a családi vállalkozásban dolgozzon. Kulturális projekteket akart irányítani, nem földeket eladni. Don Ernesto szeszélynek nevezte a karrierjét. Mariana azzal vádolta az apját, hogy irányítani akarja az életét.

Aztán hagyták, hogy teljenek a hónapok.

Amikor megtudta, hogy beteg, meg akarta látogatni, de a férfi mindig talált kifogást. Egy megbeszélést, egy utazást, egy határidőt. Hitte, hogy még van idő.

Nem maradt belőle semmi.

Két nappal később megérkezett Elena, Mariana anyja, és Diego, a testvére.

Elena megölelte Juliant, mielőtt üdvözölte a lányát.

– Szóval te vagy az ács.

Marianna szeme tágra nyílt.

– Ismerted őt?

– Az apád említette. Azt mondta, hogy zseniálisan bánik a fával, de katasztrofálisan bánik a döntéseivel.

– Ez igazságosnak tűnik – mondta Julian.

Vacsora közben Mariana bejelentette, hogy határozott ajánlatot kapott a faházra. Ez elég volt ahhoz, hogy anyja kifizesse az adósságait, Diego befejezze az egyetemet, és Mariana befektessen egy saját műterembe.

Elena letette a villát.

– Nem akarok eladni.

– Egy hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy elfogadod.

– Azt mondtam, tiszteletben tartom a döntésedet. Nem mintha el akartam volna veszíteni ezt a pozíciót.

Diego lesütötte a tekintetét.

– Én sem akarom eladni.

Mariana úgy érezte, elárulva lett.

– Miért nem mondta ezt nekem senki korábban?

– Mert te döntöd el mindig, hogy mikor van vége egy beszélgetésnek – válaszolta Elena.

Mariana kiviharzott a teraszra.

Julian a korlátnál találta meg.

– Nem kell elmagyaráznod, mit értett ezalatt a családom.

– Tökéletes. Mert azért jöttem, hogy elmondjam, a korlát még nem elég erős.

– Soha nem lehet komoly?

– Állandóan. Ezért viccelek.

Mariana ránézett, és arca keménysége megtört.

„Ha nem adom el, itt maradok csapdába esve. Ha eladom, úgy fogom érezni, mintha kitörölném őt. Bármit is választok, újra elveszítem az apámat.”

Julián közeledett.

–Nem azzal vesztetted el az apádat, hogy elhagytál. Azért vesztetted el, mert meghalt. A kettő különböző dolog.

Marianna sírni kezdett.

– Soha nem mondtam neki, hogy hiányolom.

– Tudta azt.

– Honnan lehetsz benne biztos?

– Mert valahányszor rólad beszéltem, az útra néztem.

Julian átölelte. Mariana a mellkasára hajtotta a homlokát, és hallgatta a szívverését, lassú, egyenletes dobogását, miközben a tó visszaverte a város fényeit.

Aztán megcsókolta.

Egy rövid, váratlan csók volt, tele mindennel, amit egyikük sem mert megnevezni.

Másnap reggel Julian kerülte a tekintetét.

Fáradhatatlanul dolgozott, amíg el nem készült a terasz. Alkonyatkor Mariana egy táskában találta meg összehajtogatott ruháit.

– Úgy lesz?

— A munka majdnem befejeződött.

– A dokk még mindig hiányzik.

– Felbérelhetsz valakit.

– Azt hittem… a tegnap este után…

– Pontosan ezért.

Julian elővette Don Ernesto levelét.

– Elolvastam.

Átadta.

Mariana felismerte apja kézírását:

„Julian: fejezd be a teraszt, ha akarod, de ne töltsd az életed olyan helyek felújításával, amelyekhez soha nem engeded meg magadnak a tartozást. A távozás mindig szabadságnak tűnik, amíg rá nem jövél, hogy nincs hová visszatérned.”