– Miért akarsz elmenni attól a levéltől?

– Mert az apjának igaza volt.

Julian bevallotta, hogy évekkel ezelőtt eljegyezték egymást. A barátnője házat, gyerekeket és családi vasárnapokat akart. Azért vetett véget a kapcsolatnak, mert úgy érezte, hogy a gyökerek lebontása a szabadság elvesztését jelenti. Attól kezdve előbb hagyta el a családot, mint hogy bárkinek vagy bárkinek szüksége lenne rá.

– Ez a faház kezd otthonosnak tűnni – mondta. – És te is. Nem tudom, mit tegyek ez ügyben.

– Maradhatsz és megtudhatod.

– És mikor árulsz?

Marianna nem kapott választ.

Azon az éjszakán egy az elsőnél is hevesebb vihar csapott le a tóra. Éjfél felé Diego kiabált a folyosóról: a régi móló leszakadt, és az egyik csónak a szikláknak csapódott.

Julian kirohant, hogy biztosítsa a lányt. Mariana követte.

A hullámok ellepték a deszkákat. Julian a csónak köteléért nyúlt, de a dokk egy része beszakadt a lába alatt.

Eltűnt a vízben.

– Julián!

Mariana térdre esett és megragadta a kötelet. Látta, hogy egy kéz bukkan elő a hullámokból. Julián próbált kapaszkodni, de az áramlat a törött deszkák alá húzta.

Diego megérkezett egy újabb kötéllel. Együtt sikerült közelebb húzniuk. Mariana lefeküdt a mólóra, tudomást sem véve arról, hogy a fa megreped a teste alatt, és megragadta Julián csuklóját.

– Ne engedj el – mondta lélegzetvisszafojtva.

– Nem tervezem megtenni.

Mariana egy pillanatra azt hitte, a súly mindkettőjüket lehúzza. Aztán Elena és Diego meghúzták a kötelet. Julián a deszkákra esett, és vizet köhögött fel.

Mariana kétségbeesetten ölelte magához.

– Ha még egyszer így megijeszt, én magam ölöm meg.

Julian erőtlenül felnevetett.

– Az hálátlanság lenne.

Hajnalban, miközben mindenki más aludt, Mariana egy második levelet talált az asztalban. Neki volt címezve.

Remegő kezekkel nyitotta ki.

„Ő az:

Ha ezt olvasod, valószínűleg túl későn jöttél vissza ahhoz, hogy vitatkozz velem. Most az egyszer tekintsd ezt előnynek.

Azért akartalak visszakapni, mert hiányoztál, nem azért, mert rossz volt az életed. De túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem a különbséget. Azt hitted, nem vagyok büszke rád. Azt hittem, egyszer majd lesz időnk kimagyarázkodni.

Mindketten tévedtünk.

Ne tartsd meg nekem ezt a faházat. Ne add el sem azért, hogy megmutasd, már nincs rám szükséged. Csinálj vele valamit, ami igazán a tiéd. Egy ház nem azzal tiszteli a halottakat, hogy üresen áll. Akkor tiszteli őket, amikor újra megtelik élettel.

Bocsáss meg, hogy nem mondtam el, miközben a szemedbe néztem.

Apu.”

Mariana háromszor elolvasta a levelet. Aztán úgy sírt, mintha a temetésen sem sírt volna.

Amikor felkelt a nap, megnyitotta a vevő e-mailjét, és elutasította az ajánlatot.

A döntésnek most először semmi köze nem volt ahhoz, amit Don Ernesto akart volna.

Ezt akarta.

Délben megrakták Julián teherautóját. A szerszámosláda, a kabát és a táska a hátsó ülésen helyezkedett el.

„Tényleg elmegy?” – kérdezte Mariana.

– Ez volt a megállapodás.

–Kétségbeesetten engedelmes vagy, amikor az neked megfelel.

Julián becsukta az ajtót.

Mariana átnyújtott neki egy papírlapot.

Elolvasta a listát.

„Javítsd meg a dokkolót. Cseréld ki a szekrényeket. Csináld meg a vendégszoba ablakát…” Felvonta a szemöldökét. „Építs egy tűzrakó helyet. Soha nem volt itt.”

– Ezért kell megépíteni.

– Ez legalább 6 hónapnyi munkát jelent.

– Nagyon lassú vagy.

Julian megpróbált elfojtani egy mosolyt.

Felveszel engem?

-Semmi esetre.

– Szóval, mit is jelent ez a lista?

Mariana a indulásra kész teherautóra nézett.

„Apám engedélyt adott neki, hogy itt maradjon. De nem akarom, hogy tovább maradjon miatta, a szerződés vagy a javítások miatt.”

Közelebb lépett.

„Azt akarom, hogy maradj, mert ebben a házban van hely az új történeteknek. És mert szeretném megtudni, hogy részese lehetsz-e nekik.”

Julian a tóra, az újjáépített teraszra és a konyhaablakra nézett. Aztán a nőre.

– Meddig?

Marianna elmosolyodott.

– Reggeliig.

-Ennyi az egész?

– Majd később megbeszéljük az ebédet.

Julian kinyitotta a teherautót, kivette a szerszámosládát, és a fülke felé indult.

– Ez nem jelenti azt, hogy maradok.

-Persze, hogy nem.

– Ez csak azt jelenti, hogy éhes vagyok.

– És a félelem.

Megállt előtte.

-Sok.

-Én is.

Julian megcsókolta a nedves fenyőfák alatt.

És valamikor reggeli és ebéd között elfelejtette elmenni.

Hat hónappal később a kunyhóban még mindig ott volt Don Ernesto kedvenc csészéje, a kalapja az ajtó mögött, és a régi fényképek a kandalló mellett. De már nem tűnt úgy, mintha halála napján megrekedt volna az időben.

A mólót újjáépítették. A vendégszoba ablaka könnyedén kinyílt. Diego odahozta az egyetemi barátait. Elena hétvégéken túl sokat főzött mindenkinek.

Mariana a fészerből egy kis műtermet csinált, ahonnan irányította a projektjeit. Rájött, hogy a faház megőrzése nem jelenti azt, hogy fel kell adnia az általa felépített életet.

Julián továbbra is vállalt munkát más városokban. Továbbra is szerette a nyílt országutat, és néha hetekre is eltűnt.

A különbség az volt, hogy most már mindig visszajött.

Egyik délután Mariana egy fából készült táblát talált a bejáratnál. Julián egy mondatot vésett bele:

„A Visszatérés Háza.”

„Túl szentimentális” – mondta a nő.

– El tudom távolítani.