Otthagyta a kulcsot és elsétált; hét évvel később a fia felfedte a titkot, amit magányosan őrzött.
Valeria Montes egy decemberi estén sírás, sírás és magyarázatkérés nélkül távozott.
Santiago Villarrealnak hét évbe telt, mire rájött, hogy a nő nemcsak az árulás fájdalmát vette el tőle, hanem egy olyan életet is hordozott magában, amelynek létezéséről a férfi nem tudott.
Azon az éjszakán Monterreyben gyengén esett az eső. Valeria már majdnem 20 perce taxiban ült, ölében egy csokor fehér orchidea pihent. Ezek Santiago kedvenc virágai voltak, nem az övéi.
Korán elhagyta az irodát, és vett egy doboz linaresi süteményt is. Négy évfordulójukat ünnepelték együtt, és Valeria azt tervezte, hogy elmondja neki, hogy terhes.
Már előző kedden felfedeztem.
5 hét.
Még a szavakat is begyakorolta a tükör előtt:
„Gyermekünk lesz.”
Amikor megérkezett Santiago San Pedro Garza Garcíai lakásába, azt a kulcsot használta, amelyet hat hónappal korábban adott neki.
Instrumentális jazzt hallgatott. Két pohár bort látott az asztalon.
Aztán megjelent Mariana Alcázar, kijött a hálószobából, Santiago kék ingét viselve.
A két nő mozdulatlanul állt.
Santiago egy törölközővel a dereka körül jött ki a fürdőszobából, és mosolya lehervadt, amikor meglátta a lányt.
– Valéria…
Nem a bűntudat jelent meg először az arcán.
Ez egy ijesztő élmény volt.
Észrevette ezt a különbséget.
Ránézett a poharakra. Kettő volt, nem három, mert senki sem számított rá. Rápillantott a kezében tartott orchideákra, és abszurd módon tiszta gondolata támadt: micsoda virágpazarlás.
Letette a csokrot az asztalra. Mellette helyezte a kulcsot.
– Várj – kérdezte Santiago. – Hadd magyarázzam el.
– Nem kell semmit magyaráznod. Eleget láttam.
Kinyitotta az ajtót.
Mezítláb követte a folyosóra.
– Valéria!
Megérkezett a lift. Belépett, és megnyomta a földszint gombját.
Santiagónak sikerült még utoljára ránéznie, mielőtt becsukódott az ajtó.
Valeria kiment az esőbe anélkül, hogy kinyitotta volna az esernyőjét. Rezgett a telefonja. Ő volt az. Elutasította a hívást, és ösztönösen a hasára tette a kezét.
Ez a hír már nem Santiagóra tartozott.
Egy héttel később kérte, hogy Mexikóvárosba vigyék. Az öccse, Diego, várta a repülőtéren.
Útközben nem kérdezősködött Santiago felől. Egyszerűen vett neki valami ennivalót, és elhajtott a lakásba, amit talált neki.
Ahogy megállt egy közlekedési lámpánál, Valeria megszólalt.
-Terhes vagyok.
Diego továbbra is a kormányon tartotta a kezét.
– Santiagóból?
-Igen.
– Tervezed, hogy elmondod neki?
-Nem.
-RENDBEN…
„Nem fogok egy gyereket olyan kapcsolatban nevelni, ahol az apja kötelességből marad, miközben ő egy másik nőbe szerelmes. És nem akarom minden nap azon tűnődni, hogy vajon a gyerekért jött-e vissza, vagy azért, mert tényleg velem akart lenni.”
Diego hallgatott.
– Biztos vagy benne?
-Igen.
Nem dühből hozott döntés volt. Egyetlen éjszaka alatt felépített fal volt, amely a rákövetkező napokban megszilárdult.
Mateo Montes augusztusban született, hajnali 4:20-kor. 2 kilót és 800 grammot nyomott, és olyan energiával sírt, hogy egy nővér szerint látszólag tiltakozott a 9 hónapos várakozás miatt.
Valeria a mellkasához ölelte, és érezte, hogy visszatér a talaj a lába alá.
Azért adta neki a vezetéknevét, mert ő volt az, aki ott volt. Ő volt az, aki részt vett a találkozókon, álmatlan éjszakákat töltött, és az életét a gyerek köré építette.
Az első néhány év nehéz volt.
Otthonról dolgozott, a kiságy a számítógépe mellett volt. Később talált egy bölcsődét egy háztömbnyire az irodájától. A világa kezelhető távolságra zsugorodott: lakás, bölcsőde, munka és Diego háza.
Ez a távolság azonban elég volt az induláshoz.
Idővel Valeria elhagyta az irodát, ahol dolgozott, és megalapított egy kis tanácsadó céget, amely családi vállalkozások adósságainak átütemezésére szakosodott.
Santa Lucía Consultantsnak nevezte el, arról az utcáról, ahol az első irodáját kibérelte.
Diego a harmadik évben csatlakozott partnerként. Ő intézte az adóügyeket; a nő vezette a pénzügyi tárgyalásokat.
Hét évvel később a cégnek 12 állandó alkalmazottja, számos külső tanácsadója és erős vezetéknevek nélkül felépített hírneve volt.
Addigra Valeria visszatért Monterreybe. Mateo hat és fél éves volt, bolygókról szóló könyveket olvasott, és szokása volt, hogy háromszor megkopogtatta az asztalt a mutatóujjával, mielőtt válaszolt volna egy nehéz kérdésre.
Valeria sosem tudta, honnan örökölte ezt a gesztust.
Vagy talán nem volt hajlandó rá gondolni.
Egy júliusi hétfőn fontos ajánlat érkezett a tanácsadó céghez. A Grupo Villarreal szakembereket keresett 3 leányvállalatának adósságainak átütemezéséhez.
A szerződés megváltoztathatja Saint Lucia jövőjét.
Valeria kétszer is elolvasta a cég nevét, és elvitte a mappát Diego irodájába.
„A javaslat jó” – mondta. „A kifizetés 20%-kal meghaladja az előző javaslatunkat.”
– Santiago a Villarreal-csoportot irányítja.
-Tudom.
Apja halála után Santiago vette át a családi csoport irányítását. Néhány év alatt megháromszorozta a bevételt, és kiterjesztette üzleti tevékenységét a logisztika és az ingatlanfejlesztés területére.
Az orchideák éjszakája után három évvel feleségül vette Mariana Alcázart.
„Elfogadnád?” – kérdezte Diego.
– Szakmailag igen.
– És személy szerint?
– Külön kell választanom a két dolgot.
– Már szétválasztottad őket. Csak azt szeretnéd, hogy valaki megerősítse, hogy ez ésszerű.
Valéria ránézett.
„Ez ésszerű” – ismerte el Diego –, „de Mateo kimarad a projektből.”
Az első találkozót a Santa Lucía irodájában tervezték. Valeria egy pénzügyi igazgatóval és két ügyvéddel tervezett találkozni.
