Miután a herceg visszautasította, a nő pukedlizett; azonban néhány másodperccel később a herceg nem tudta levenni róla a tekintetét.

AZ ÖRÖKÖSNŐ, AKIT MINDENKI HALOTTNAK HITT

Elena Morales kezet nyújtott Új-Galícia leggazdagabb emberének, aki 300 ember előtt hátat fordított neki.

A zene még néhány másodpercig szólt, bár a zenészek már nem emlékeztek arra, hogy milyen darabot játszanak. A hegedűk akadoztak. A beszélgetések elhaltak. Kegyetlen mosolyok kezdtek megjelenni a legyezők mögött.

Elena nem sírt.

Felhúzta a kék ruha szoknyáját, ami az anyjáé volt, meghajtotta a fejét, és lassan, mélyen, kifogástalanul méltóságteljesen pukedlizett, mire akik nevettek, abbahagyták a nevetést.

Aztán száraz szemmel felkelt.

-Jó éjszakát.

Nem csak Gabriel de Arriagának mondta. Az egész teremnek.

1816 nyara volt. A kormányzó éves bálját a guadalajarai palotában tartották kristálycsillárok alatt és virágokkal borított oszlopok között. Ott voltak a gazdag földbirtokosok, az ezüstkereskedők, a királyi tisztviselők és a családok, akik eldöntötték, ki boldogulhat, és kinek kell élete hátralévő részét engedelmességben töltenie.

Elena egy Tomasa nagynénje által vezetett szekéren érkezett. Egy kis birtokon éltek Zapopan külvárosában, ahol kukoricát termesztettek, csirkéket tenyésztettek, és gazdag családok ruháit javították.

A táncmulatságra való meghívást véletlenül adták oda. A kormányzó titkára üdvözlőlapokat küldött a kerület bizonyos családjaiból származó összes hajadon fiatal nőnek, és a Morales vezetéknév szerepelt az adófizetők egy régi listáján.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Elena belépett, hallotta a megjegyzéseket.

– Ő az a lány, aki sajtot árul a piacon.

– Azt mondják, maga javítja meg a cipőit.

– Nézd csak azt a ruhát! Biztosan az anyjáé volt.

Elena úgy tett, mintha nem hallaná őket.

Mielőtt leszállt a kocsiról, Tomasa megfogta a kezét.

–Emeld fel a fejed! Anyád bejárt ennél nagyobb szobákba is, és soha nem nézett a padlóra.

Elena azt gondolta, hogy ez is egy olyan történet, amivel a nagynénje próbálta felvidítani.

Most, hogy a visszautasítás után a kijárat felé sétált, azon kezdett tűnődni, mennyi igazság van ezekben a szavakban.

Gabriel de Arriaga a kandalló mellett maradt.

33 éves volt, és a Los Laureles ranchot vezette, a régió leggazdagabb birtokát. Birtokain agávét, búzát és szarvasmarhát termesztettek. Nyilvánosan nem volt arrogáns, de távolságtartó volt. Évekig elutasította a kényelmes házasságokat, és amikor csak lehetett, kerülte a táncokat.

Elena már látta őt korábban messziről, a piacon, amint szállítmányokat vizsgált, vagy a munkásokkal beszélgetett.

Korábban soha nem mutatták be őket.

Ezért, amikor már csak egy lépésnyire volt attól, hogy elhagyja a szobát, Gabriel hangja megállította.

– Elena.

A fiatal nő mozdulatlanul állt, egyik kezével az ajtón.

Az egész szoba ismét elcsendesedett.

Elena lassan megfordult.

Gabriel elhagyta a kandallót. Arcának hidegsége eltűnt. Úgy nézett ki, mint aki épp most ejtett ki egy tiltott szót.

– Ismételd meg – parancsolta a nő.

– Morales kisasszony…

– Nem. Azt mondtad, Elena. Tudni akarom, honnan tudod annak a nőnek a nevét, akire még csak rá sem néztél.

Mormogás futott végig a szobán.

Gábriel megfeszítette az állkapcsát.

– Ez nem az a hely.

– Te választottad a helyet, amikor úgy döntöttél, hogy megalázol egész Guadalajara előtt.

– Nem állt szándékomban megalázni őt.

– Akkor furcsa módon fejezi ki a tiszteletet.

Elena egy lépést tett felé.

– Soha nem mutattak be minket egymásnak. Soha nem beszéltünk. Mégis tudja a nevemet. Mióta?

Mielőtt Gabriel válaszolhatott volna, egy női hang hallatszott le a lépcső felől.

– Hosszabb ideig, mint kellene.

Mindenki felnézett.

Doña Mercedes de Montemayor fekete fabotra támaszkodva ereszkedett le a lépcsőn. Majdnem hetven éves volt, szürke selyembe öltözött, és egy sárgászöld brosst viselt a nyakában. Nem volt szüksége ékszerre a hatalma demonstrálásához. Négy évtizede vezette Los Laurelest, és még a kormányzó is gondosan megválogatta a szavait a jelenlétében.

Mercedes Gabriel házassága révén nagynénje volt. Ő nevelte fel a fiút szülei halála után, és őt nevezte ki a Montemayor-vagyon gondnokává.

Az idős asszony megállt Elena előtt, és megvizsgálta a foltozott ruhát, az egyszerű cipőket és a hátrafésült dísztelen hajat.

– Szóval végre megjöttél.

– Azt hiszem, nem ismerem, asszonyom.

– Soha nem találkoztunk. De a létezésedről tudok, mióta megszülettél.

Gábriel előrement.

– Néni, ezt ne csináld itt!

– Azzal kezdted, hogy kimondtad a nevét.

Mercedes a magyarázatra váró 300 emberhez fordult.

– Ez a fiatal nő azt hiszi, hogy Elena Moralesnek hívják. Úgy hiszi, hogy az anyja egy Clara nevű parasztasszony volt, apja pedig csak adósságokat és egy nyomorúságos földdarabot hagyva maga után.

Elena érezte, hogy a szíve a bordái között kalapál.

– Anyámat Clara Moralesnek hívták.

–Ez volt az a név, ami mögé szokott bújni. Mielőtt Clara Morales lett, Catalina de Montemayornak hívták.

A terem hangzavarban tört ki.

Catalina de Montemayor Don Alonso, a Los Laureles korábbi tulajdonosának legidősebb lánya volt. Az ismert történet szerint 24 évvel ezelőtt egy járvány idején tűnt el. Azt mondták, hogy ő és újszülött lánya a fővárosba vezető úton haltak meg.

Elena Mercedesre nézett.

– Az anyám nem halt meg, amikor megszülettem. Ő nevelt fel 7 éves koromig.

Az idős asszony most először veszítette el az uralmat az arckifejezése felett.