A márki már négy bemutatást utasított vissza; aztán az ablaknál állva megpillantotta a lányt, aki elmélyülten dolgozott egy könyvön.

A herceg négy bemutatkozást is visszautasított; aztán meglátta, amint a lány egy címkét ragaszt egy könyvre az ablak mellett.

A márki egyedül ment át a szobán, mert egy nő egy könyvet korrektúrázott egy buli kellős közepén.

Az Iturbide Ház könyvtárában, azon az 1889-es éjszakán, egész Mexikó a selyem, a legyezők és a sherryspoharak susogására redukálódott. Mahagóni polcok, nemzeti hősök portréi és teknőspáncél fésűs hölgyek felett olajlámpások ragyogtak. Kint hintók töltötték meg a San Francisco utcát. Bent a főváros régi családjai minden alkalommal úgy tettek, mintha nem halnának bele a kíváncsiságba, valahányszor Don Sebastián de Aranda y Mendoza, San Jacinto egykori márkija felnézett.

A címek már nem bírtak jogi erővel a Köztársaságban, de a társasági összejöveteleken mindenki továbbra is tisztelettel mondta ki őket. Don Sebastián 34 éves volt, vagyonnyi haciendával rendelkezett Querétaróban és Guanajuatóban, és tökéletes érzéke volt ahhoz, hogy durvaság nélkül utasítsa vissza a házassági ajánlatokat.

– Elveszít egy nagyszerű lehetőséget – mondta a nagyanyja, Doña Mercedes, San Jacinto özvegy márkinője, aki mellette ült fekete legyezővel a kezében.

– Türelmes vagyok – felelte Sebastian, a poharába nézve.

– Doña Amalia unokahúga elbűvölő.

– Amália asszony unokahúga már 40 perce a bougainvillea akvarellfestékekről beszél.

– Sikerült megváltoztatnod a beszélgetés irányát.

–Én is ki tudtam jutni az ajtón. Még mindig tudok.

Doña Mercedes gyengéden megpaskolta a legyezőjével.

– Sebastian, 34 éves vagy. Három évadon keresztül kerültél minden nőt, akit eléd állítottam. Egy bizonyos ponton muszáj lesz…

– Ott – vágott közbe.

A nagymamája követte a tekintetét.

Az ablak melletti sarokban, ahol senki sem ült, mert hideg huzat fújt be az erkélyről, egy fiatal nő állt egyszerű, régimódi sötétzöld ruhában. Kevés ékszert viselt. Senkin nem nevetett. Nem kereste a figyelmet. Egy nyitott könyvet tartott a térdén, egy kis tintatartót és egy vékony hegyű lúdtollat.

És írt a könyvbe.

Nem olvasta. Javított.

A lámpa felé billentette a lapot, összevonta a szemöldökét, áthúzott egy vonalat, majd olyan teljes odafigyeléssel ismét betűket rajzolt, mintha elfelejtette volna, hogy hatvan emberrel beszélget.

– Ki az? – kérdezte Sebastian.

Doña Mercedes alig mosolygott.

– Inés Villaseñor kisasszony. Don Evaristo Villaseñor lánya Querétaróból. Három héttel ezelőtt érkezett, hogy segítsen katalogizálni Don Ramiro Iturbide könyvtárát. Úgy hiszem, meghívták az összejövetelre, de úgy tűnik, magával hozta a munkáját.

–Javít egy dedikációt.

– Úgy tűnik, igen.

– Nem vette észre, hogy buli van.

– Nem – mondta a nagymamája, próbálva leplezni az érzelmeit. – Nem vette észre.

Sebastian letette a csészét.

– Bemutatkozom.

Doña Mercedes mozdulatlan maradt, mintha attól félne, hogy bármilyen szó elriaszthatja a csodát.

Ahogy átment a szobán, Sebastián látta, mi késztette arra, hogy gyorsítsa fel a lépteit. Gerardo Iturbide, a házigazda legidősebb fia, két barátjával a nyomában a fiatal nő fölé hajolt. Jóképű, gazdag, haszontalan és kegyetlen volt, ami csak azokra a férfiakra jellemző, akik soha nem néztek szembe a következményekkel.

– Milyen különös – mondta hangosan Gerardo. – Egy vendég dolgozik a parti alatt. Az ember azon tűnődik, hogy apám miért nem fizet neki olyan keveset, hogy még a táncokat is ki kell használnia.

Inés gondosan becsukta a könyvet.

„Az ember sok mindenen tűnődik, Mr. Iturbide. De általában méltóságteljesebb a saját dolgaival foglalkozni.”

Az egyik barát nevetett. Gerardo mosolya megkeményedett.

– A fiatal hölgynek van nyelve.

–Majdnem mindenkinek megvan. Nem mindenkinek kellene használnia.

Sebastian elérte a sarkot.

Nem nézett Gerardóra. Közé és Inés közé helyezkedett, kissé meghajolt, és azt mondta:

– Villaseñor kisasszony, kérem, bocsássa meg a félbeszakítást. Azt mondták, hogy szakértője az antik könyvek restaurálásának. Szükségem van a véleményére.

Gerardo elsápadt, amikor felismerte.

– San Jacinto, nem tudtam, hogy ismerik egymást.

– Nem ismertük egymást – felelte nyugodtan Sebastián –, egészen eddig a pillanatig.

Inés figyelte. Nem azzal a lelkesedéssel, amit más nők mutattak, amikor egy ilyen helyzetben lévő férfi beszélt velük, hanem óvatosan. Szeme sötét, intelligens és közvetlen volt.

– Nem tudom, mit akarhat tőlem, Márki.

– A te tudásod. Van a könyvtáramban Plinius Természetrajzának egy példánya, 1685-ös kiadásból. A dedikáció sérült. Azt mondták, hogy talán restaurálható.

Valami megváltozott az arcán. A tartózkodás megmaradt, de alatta valódi érdeklődés csillogott.

– Az ötkötetes kiadás?

—Ugyanaz.

Inés még egy pillanatig nézte. Aztán félretolta a szoknyáját.

– Akkor ülj le.

Sebastian háta mögött Gerardo elfojtott hangot hallatott, és barátaival együtt visszavonult.

– Tudja, hogy ki vagyok – mondta Inés.

– Ön Inés Villaseñor kisasszony. Három hete katalogizálja ezt a könyvtárat, és most egy olyan dedikációt javít, ami – gyanítom – már napok óta foglalkoztatja.

– Kedd óta – ismerte be –, az előző katalogizáló elírta az adományozó vezetéknevét.

– És úgy döntött, hogy ott helyben, a vita közepén kijavítja.

– Volt nálam tinta.

Mosolygott.

– Nem hiszem, hogy társadalmi hibát követtem el. Azt hiszem, volt prioritásom.

Inés hallgatott, mintha nem tudná, mitévő legyen egy olyan kifejezéssel, ami nem gúnyolja ki őt.

– A Pliniustól kapott dedikációt – kérdezte végül – nedvesség vagy tintakopás károsította?