Tizenkét percig beszélgettek papírról, pergamenről, vasgalacsinról és bőrgerinceken lévő gombákról. Sebastián számára ez volt a legérdekesebb beszélgetés évek óta.

„Hozd ide a könyvet csütörtökön 10-kor” – mondta. „A reggeli fényben jobb.”

– Akkor 10-kor.

Felállt.

– Villaseñor kisasszony, a dedikáció javítása kiváló.

Most először majdnem elmosolyodott.

– Köszönöm, Márki úr.

Amikor Sebastian visszatért a nagyanyjához, Doña Mercedes diadalmas arckifejezéssel ivott sherryt.

-Jól?

—Csütörtök. 10 óra

– Dicsőség Istennek – mormolta az idős asszony.

Csütörtökön Sebastián öt perccel korábban érkezett. Inés már a könyvtárban volt ecsetekkel, itatóspapírral, egy lámpával és egy nagyítóval. Kötényt viselt a ruhája fölött, és tintafoltok voltak az ujjain.

„Tedd az állványra!” – parancsolta. „Még ne nyisd ki. Előbb meg kell néznem a gerincét.”

Engedelmeskedett.

Egy órán át figyelte a munkáját. Vizsgálgatta a bőrt, a nedvességet, a felirat sérülését. Mozdulatai óvatosak voltak, szinte sebésziek.

– Néz – mondta anélkül, hogy felnézett volna.

– Figyelek.

– Van különbség?

– A nézés nem mindig gondolkodást jelent. Én gondolkodom.

– És mit gondolsz?

– Hogy ebben rendkívül jó vagy.

Inés felemelte a tekintetét, meglepődve, mintha furcsa dolog lenne a gúny nélküli bók.

– Ez is ugyanolyan képesség, mint bármelyik másik.

– Nem, ha ilyen gondossággal csinálják.

Visszatért a könyvhöz.

– A dedikáció latinul van. El tudod olvasni?

-Elég.

— Az adományozó Tomás Villaseñor volt, Querétaroból.

Sebastian hallgatott.

– Egy rokonad?

—A nagyapám.

Inés keze kissé remegett, de folytatta a munkát.

– Ezt a kötetet 1731-ben egy magángyűjteménynek adományozta. Később eladták. Kedden tudtam meg, hogy itt van. Ezért javítottam ki a dedikációt. Azt akartam, hogy a neve helyes legyen.

Sebastian a régi levelekre nézett.

– Örülök, hogy megtaláltad.

Felnézett. Ezúttal nem vizsgálgatta óvatosan. Úgy nézett rá, mintha pontosan azt mondta volna, amit hallania kellett.

A restaurálás négy ülést vett igénybe. Aztán jött egy újabb kifogás: egy hiányos katalógus a San Jacinto könyvtárban. Aztán egy másik: egy rosszul osztályozott kincstári számlákat tartalmazó kódex. Ezután egyikük sem tett úgy, mintha csak a könyvekről lenne szó.

Könyvkötésről beszélgettek, a teraszokra hulló esőről, a zsúfolt szobákban is elférő magányról. Sebastián elmondta neki, hogy évek óta kerüli a bulikat, mert mindenki érdekházasságot várt tőle, nem őszinte beszélgetést. Inés bevallotta, hogy apja elvesztette a családi vagyon nagy részét, és azért dolgozik, mert nem akarja, hogy egy férfi hibáira társadalmi megoldásként árulják.

– A hercegek és márkinők általában nem keresnek olyan nőket, akik könyvtárakat katalogizálnak – mondta egy délután.

– Ez a márki, igen.

-Mert?

Sebastiannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Mert te vagy a legőszintébb ember, akivel 14 évad alatt találkoztam. Mert olyan hibákat is kijavítasz, amiket mások nem is látnak. Mert nem kérsz engedélyt arra, hogy törődj azzal, ami neked fontos.

Inés lesütötte a tekintetét.

– Nem tudom, mit tegyek ez ügyben.

„Nem kell tenned semmit. Csak el akartam mondani az igazat.”

A botrány a hartfieldi bálon robbant ki, egy fényűző rendezvényen a Rivas-palotában, csillárokkal, zenekarral és nyitott ékszerdobozokként öltözött hölgyekkel. Inés egy mélykék ruhában lépett be, amit egy unokatestvérétől kölcsönzött. Sebastián átsétált a báltermen felé, mit sem törődve azzal, hogy ki figyeli.

– Táncolj velem.

– Az emberek beszélni fognak.

– Hadd beszéljen.

Megfogta a kezét.

Eltáncoltak egy keringőt. Aztán egy másikat. A harmadik táncra már minden szem rájuk szegeződött a teremben.

Aztán megjelent Don Adrián de Peñalva, egy tönkrement vikomt, aki Inésnek udvarolt, mert hitte, hogy egy szegény feleség engedelmes lesz.

– Villaseñor kisasszony – mondta dühös mosollyal –, milyen gyorsan megtanulta felhívni magára a figyelmet. Bár figyelmeztetnem kell: a márki ritkaságokat gyűjt. Antik könyveket, térképeket, különös tárgyakat… érdekes embereket. Ne keverje össze a gyűjtést a kiválasztással.

Inés mozdulatlan maradt. A mondat jobban fájt neki, mint amennyire kimutatni akarta.

Azon az estén, amikor Sebastian utolérte egy mellékfolyosón, szembeszállt vele.

-Igaz?

-Nem.

– Akkor mondd meg, mi az igazság.

Mély lélegzetet vett.

„Az igazság az, hogy azért mentem át a szobán, mert te egy könyvet korrektúráztál, és elfeledkeztél a buliról. Az igazság az, hogy nem a könyvek miatt mentem abba a könyvtárba, hanem azért, mert te ott voltál. Az igazság az, hogy nem annyira akartam máshol lenni, mint amennyire a közeledben akartam lenni. Nem érted megyek, Inés. Az engedélyedet kérem, hogy udvarolhassak neked.”

Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, könnyek csillogtak bennük.

– Engedélyemmel – suttogta. – Igen.

Az utolsó akadály Don Evaristo, az apja volt, aki Querétaróból érkezett, már megmérgezve az Adriánról terjedő pletykáktól.

– Nem a lányomra van szükséged – mondta Don Ramiro nappalijában. – Nincs vagyona. Túl őszintén beszél. Jobban szereti a könyveket, mint az embereket.

– Minden tiszteletem mellett – felelte Sebastián –, nekem kell eldöntenem, mire van szükségem.

– Egy ilyen helyzetben lévő embernek szövetségre van szüksége.

– Nem szövetségest keresek. Inést keresem.

Don Evaristo lesütötte a tekintetét. Évekig nehéz felelősségnek tartotta a lányát, nem pedig olyan nőnek, aki méltó a választásra.

– Ő a legjobb nálunk – ismerte be végül. – Mindig is az volt.

-Tudom.

Az apa felsóhajtott.