Évekig senki sem mert táncolni az egykarú herceggel; ő volt az egyetlen nő, aki elég bátor volt ahhoz, hogy közeledjen hozzá.

A levél kedd reggel érkezett, kék viasszal lepecsételve, olyan vékony papírra írva, hogy szinte gúnyt űzött a szegény asztalból, ahol Catalina Sandoval egy inget foltozott.

Amióta megözvegyült, a levelek szinte mindig rossz híreket hoztak: kifizetetlen számlákat, értesítéseket a főbérlőtől, rokonokat, akik színlelt udvariassággal kérdezték, hogy talált-e módot a megélhetésére. De ez a boríték egy másik világ illatát árasztotta. A pecséten egy ősi címer díszelgett: két oroszlán, egy korona és egy kard.

Catalina ugyanazzal a kis késsel nyitotta ki a levelet, amivel a cérnát vágta.

„Sandoval asszony: Úgy tudom, hogy Ön egy értelmes, diszkrét és gyakorlatias özvegyasszony. Szükségem van egy hölgytársra a San Gabriel de las Brumas Haciendában. Az egészségi állapotom szeszélyes, és a türelmem, azt mondják, még rosszabb. Évente 300 pesót, szállást és ellátást, valamint tiszteletet ajánlok. Egy feltétel van: egy fedél alatt kell élnie az üköcsémmel, Don Alonso de la Vega y Moncadával, Montebravo márkinővel. Ő egy visszahúzódó ember. A visszahúzódása nem aggasztja önt. Várom válaszát. Doña Leonor de la Vega, Montebravo márkinője.”

Katalin háromszor elolvasta a levelet.

A 300 peso a függetlenséget jelentette. Garantált kenyeret, tisztességes fedelet a feje fölött, és azt a lehetőséget, hogy ne mások szánalmából éljen. Huszonnyolc éves volt, egy becsületes pueblai orvos özvegye, és értett a számtanhoz, a gyógynövényekhez, az egyszerű gyógymódokhoz és a hosszú hallgatásokhoz. Férje, Julián, egy héten belül meghalt lázban, egy kis könyvtárat, egy ládányi fekete ruhát és egy olyan magányt hagyva maga után, amelyet egyetlen szobában sem tudott befogadni.

Elfogadta.

A hintó hét nappal később érkezett meg. Fekete volt, magas kerekekkel, és ugyanazzal a kék emblémával az ajtaján. Három napon át haladt poros utakon, falvakon át lassú harangszóval, agávémezőkön és ködbe burkolózó dombokon. Amikor végre megjelent a Hacienda San Gabriel, Catalina úgy érezte, mintha nem egy házhoz, hanem egy alvó óriáshoz érkezne.

Az épület hatalmas volt, szürke terméskőből épült, rozsdás erkélyekkel, csendes udvarokkal és folyosókkal, ahol a szél imádkozni látszott. Néhány ablak be volt deszkázva. Másokon megsárgult függönyök látszottak. Csak a nyugati szárnyban volt fény.

Doña Leonor egy meleg szobában fogadta, amely tele volt könyvekkel, növényekkel, porcelánnal és lobogó tűzzel. Apró termetű, idős nő volt, fekete selyembe öltözött, nyakában gyémántokkal és olyan éles kék szemekkel, hogy szinte átszúrták a bőrét.

– Fiatalabb, mint amire számítottam – mondta.

– Huszonnyolc éves vagyok, márkinő asszony.

– Kitűnő. Elég idős vagyok ahhoz, hogy szenvedjek, de nem annyira, hogy haszontalanná váljak. Ülj le. Csokoládét kapsz.

Katalin engedelmeskedett.

– Azt mondták, hogy praktikus – folytatta az idős asszony. – Tényleg?

– Megpróbálok az lenni.

– Jó. Ki nem állhatom azokat a nőket, akik még a probléma meglátása előtt sírnak. Sok probléma van itt. A legnagyobbat Alonsónak hívják.

Mielőtt Katalin válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó.

Egy férfi jelent meg az ajtóban. Magas, sötét hajú, szigorú arcú és szürke szemű. Fekete frakkot viselt, makulátlan, de dísztelen. Jelenléte jeges feszültséggel töltötte be a szobát. Catalina még azelőtt észrevette a bal vállát, hogy egyáltalán akarta volna: az ingujj gondosan a mellkasára volt tűzve. Alatta nem volt kar.

Látta a nőt, és a szemében nem volt szégyen. Düh volt.

– Néni – mondta halkan –, látogatója érkezett.

– Új hölgytársam van. Doña Catalina Sandoval. Catalina, az unokaöcsém, Montebravo márkija.

Catalina felállt és röviden pukedlizett. Tekintetét Don Alonso arcára szegezte, nem az üres ruhaujjára. Úgy tűnt, Don Alonso észrevette.

– Remélem, jól érzed magad – mondta anélkül, hogy igazán ránézett volna.

– Az lesz – felelte Doña Leonor. – Ha ez a ház teljesen ránk nem omlik.

Összeszorította az állkapcsát.

– Ahogy kívánod.

És elment.

Catalina ismét leült, a szíve hevesen vert. Látott már szomorú férfiakat. Ápolta már a betegeket a férje mellett. De ez a férfi nem tűnt szomorúnak. Olyan volt, mint egy belülről bezárt ajtó.

A következő hetek furcsák voltak. Feladatai egyszerűek voltak: újságot olvasott Doña Leonornak, leveleket írt, gyógyszereket rendelt, és elviselte éles nyelvét. De Catalina nem tudta, hogyan éljen anélkül, hogy ne csinálna valami hasznosat. Hamarosan rájött, hogy a birtok gyengélkedik.

A könyvelési könyvek káoszban voltak. Kifizetetlen bérleti díjak, kétszer kifizetett javítások és bizonylatok nélküli gabonavásárlások voltak. Az adminisztrátor, Don Eusebio, öreg volt, és dadogva beszélt. Catalina rendezett hasábokban írta át a könyveket. Aztán kitakarította a gyógyszerszobát, rendbe tette a gyógynövénykertet, és elkezdte rendszerezni a könyvtárat.

A könyvtár volt a menedékük. Egy hatalmas, kétszintes terem volt, falépcsővel és a mezőre néző ablakokkal. A könyveket por borította, mintha évek óta senki sem mert volna hozzájuk nyúlni.

Egyik délután, miközben felment a lépcsőn, Catalina érezte, hogy valaki belép.

Don Alonso lent volt a földszinten, és őt figyelte.

-Mit csinálsz?

– Katalogizálom a könyveket, Marquis.

– Miért? A legtöbbjük fél évszázada nem nyílt meg.

Catalina nehéz kötetet szorított a mellkasához.

– Mert a hanyagság azt is elpusztítja, ami értékes. A rend sohasem haszontalan. Néha a béke egyik formája.